Beteg vagyok, és ismét, ismét,
Mindig e szó van ajkamon,
A keserű üröm pohárt hát
Egy cseppig ki kell hajtanom.
Szenvednem kell ott, ahol máskor
Számomra csak gyönyör terem;
Ahol az élet kétszer oly szép,
Szenvednem kell itt kebleden.
A sors talán már megsokalta,
Hogy boldogságom végtelen;
Mert jönnek hozzám sötét árnyak,
És azt suttogják szüntelen,
Hogy menjek vélök fel az égbe,
Mert ott fájdalmam véget ér.
Oh, hisz nekem az öröklétnél
Most itt egy perc is többet ér!
Oh, volt idő, hogy halni vágytam,
Hogy menni vágytam innen el;
De akkor nem jött senki értem,
Ki elvitt volna oda fel…
S ha most, midőn itt minden percem,
Egy véghetetlen üdvösség,
Ha most kellene sírba szállnom,
Minő gúny volna tőled, ég!
