Fejemben nap virul,
háborgó tűzzel talpig éjbe járok.
Ujjaimon sorsok ragyognak: gyürükbe verődött
népek és világok.
Arcomat fordítom
s föld ölében robbannak a magvak.
Varázsszemem ős titkokat érint s minden temetők
újra felkacagnak.
Talpam alatt tenger
tornyai dőlnek, rengnek a rónák.
Harsányan kiáltom szép tavaszi kedvek szíveket
győző indulóját.
Pillanatok s sziszegő
embertelen csönd csúszik a tájba.
Pillantásom riogó öreg kürt és mennybe csengő
iramok halála.
Agyakból születtem,
ó ködökből égig ér a vállam.
Kék messziségek: szerelmes leányaim ölelnek
s lobognak utánam.
1926., Esztergomtábor
