Midőn a hold határtalan magasban
Fölszáll a Tátrán, vándorolva lassan,
S szikrázó csillagok közt szeliden
Fénylő sugárral a tájon pihen:
Az alvó erdő felsóhajt remegve,
S tükrözve holdját a tengerszem keble:
Dagályban önt ki, vet hullámokat,
Mint partjain túláradt indulat.
megjelent: Vasárnapi Ujság, 1885. február 22. (8. szám)
