Bartók Lajos

Bartók Lajos: Utazási vágy

Én menni kivánok,
Daru, gólya s a fecske ha megjön,
Távozni kivánkozom én
El, messze hazába honomból.
Vándormadarak közt,
Szivem, te a legkülönösbb vagy:
Elköltözöl enyhe tavasszal
És visszasietsz hideg ősszel!

Isten veletek hát, hűkeblü barátok,
Ti derék fiuk, és ti dicső nők!
Már szárnyaimat kifeszítem
És szállok versenyt a nappal,
Szél szárnyán, fellegek árján;
Ám hogy hova, merre? nem árulom el.
Oh, vajha ki tudna repülni szivem,
Mint egy fészekbül, e földről,
Hogy rám ne találjatok újra soha,
S én visszatalálni ne tudjak!

Bartók Lajos: Tavasszal szeretnék meghalni…

Nem az ősz hervadó, szomoru alkonyán,
Midőn csüggedt a lomb, s néma a csalogány,
S a napban láng nem ég, se földben szerelem:
De míg hő keblire virágot tűz a föld,
Mező zöldelni kezd, dalt a pacsirta költ:
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Mert meg kell halni, s oh! könnyen hal, ki szeret,
És mily üdv, ha tavasz csókolja le szemed!
Csak ha a hűvös ősz tör le közömbösen,
S homályos ködbe int egy hidegujju kéz,
Fagyos sír vár alant: csak e halál nehéz!
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Oh, van-e elmulás, mely halhatatlanabb,
Mint a sír szélin ily utolsó pillanat?
Búcsú az élettől, mely még vonz édesen,
De a természettel egyesülés viszont,
Midőn új bájt, gyönyört virágzó keble ont…
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Tavasszal szálljak a mosolygó sírba én,
Pihenve boldogan, mint szeretőm ölén,
S virágok verjenek gyökeret szívemen;
De lelkem szálljon a napfényes égbe fel,
Míg a pacsirta ott szerelmet énekel…
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

De virágot ne törj, hogy tört keblemre tedd,
Csak te borulj reám, dobogjon itt szived,
Melyet elállt szivem már nem viszonz sohsem!
S egy könny hulljon reám, mint első vallomás…
Most már titkod ne féltsd, – ott nincsen árulás.
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Bartók Lajos: Zöldül az erdő…

Zöldül az erdő, zöldek a hegyormok,
S virágoznak Rákóczi hársai.
De hajh! fejedelmünk vára összeomlott,
Zsarnok idő dühét nem állja ki.
Ugy zúgtak egykor innen ők csatára,
Hogy rá megálltál, megdöbbent idő!
Légy áldva, rom, szabadság ős oltára,
Kevély bércz homlokán szép drágakő!

megjelent: Vasárnapi Ujság, 1885. február 22. (8. szám)

Bartók Lajos: Kárpáti emlék

Ama sötét hegy, mint egy ravatal,
Néz a jég-tengerszemre. Körülállják
Kő órjások, felhők foszlányival,
Igy gyászolván a természet halálát.
Lábuk elé hullt könnycseppjük a tó,
Megfagyva ott, a holtat sirató.

A ősz havastetők mind hangtalan
Magányban néznek a szinetlen égre.
A zivatar se néz ily komoran,
Mely csak pihenni jő e holt vidékre.
S a fellegosztó csúcsok szétverik
Vashomlokkal magának a viharnak,
A haragos villámnak fészkeit,
Még mielőtt a mennykövek lecsapnak.
Kürtjébe itt zivatar sohse fú,
A mennydörgés nem átkozódik itt,
Sohsem látják az égi háború
Görögtüzét, olthatlan nyilait.
De a borongás állandó, s a csend
Halotti gyászt, megrögzött bút jelent.
Csak olykor, ha vadász vetődik erre,
Füttyent a hómezőn a mormota,
A zergék előörse, s mérföldekre
Veri a jelt sziklák gránit-fala.
E titokteljes gyász vajon minek?
Mért temetői pompája a bércnek,
Mit tűz emelt föl s megvesz a hideg?…
Mulandóság, bérc-eltipró enyészet,
Itt a természet téged ünnepel,
Tudván, hogy néki szintén mulni kell!

Bartók Lajos: Kárpáti emlékek

I.

Völgybe le, hegyre föl, –
Zúg, robog és fütyöl
Szárnyas vasut.
Forg a kerék, robog,
Városok és romok
Látképe fut.

Még ime szédítő
Utja komor tető,
Zordon havas:
S már ime nyájasabb
Völgy kebelére csap,
Miként a sas!

Változik és tünik
Ősvadon, enyhe sik, –
S a nap lejárt
Hajnalod álmihoz
Vissza mi út se hoz!
Vissza ne várd!

Futhat az én időm!
Fent napom ég dicsőn
És nem hagy el:
Vélem a szerelem,
Kedvesem ül velem,
És átölel!

II.

Fegyver dördült alkonyatkor,
Füst között állt a vadász.
A golyó végig süvöltött
A tetőn, hol vad tanyáz.

Hosszan viszhangzott az erdő,
Elnémult a hegylapály,
Szétriadt a legelésző
Szarvas, őz és zergenyáj.

Csupán egy királyi gím volt,
Mely, habár remeg szive,
Két borjával a holdfénynél
Visszacsörtetett ide.

Itt bucsuzva nyalta a két
Rívó árva homlokát,
És a tért könnyes szemekkel,
Nyugtalan kutatta át.

Majd benyargalt, s megálla
Egy sziklán, a mély előtt,
És kitágult orrlyukakkal
Szagolá a levegőt.

Koronás fejét magasra
Vágta elbusult dühvel,
S elveré a bérczek álmát
Rémítő bőgésivel.

S a hajnal is ott találta,
Szétüzvén az éj-ködöt:
Reszkető inakkal, megtört
Szemmel a mélység fölött.

megjelent: Vasárnapi Ujság, 1885. február 22. (8. szám)