Nem az ősz hervadó, szomoru alkonyán,
Midőn csüggedt a lomb, s néma a csalogány,
S a napban láng nem ég, se földben szerelem:
De míg hő keblire virágot tűz a föld,
Mező zöldelni kezd, dalt a pacsirta költ:
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!
Mert meg kell halni, s oh! könnyen hal, ki szeret,
És mily üdv, ha tavasz csókolja le szemed!
Csak ha a hűvös ősz tör le közömbösen,
S homályos ködbe int egy hidegujju kéz,
Fagyos sír vár alant: csak e halál nehéz!
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!
Oh, van-e elmulás, mely halhatatlanabb,
Mint a sír szélin ily utolsó pillanat?
Búcsú az élettől, mely még vonz édesen,
De a természettel egyesülés viszont,
Midőn új bájt, gyönyört virágzó keble ont…
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!
Tavasszal szálljak a mosolygó sírba én,
Pihenve boldogan, mint szeretőm ölén,
S virágok verjenek gyökeret szívemen;
De lelkem szálljon a napfényes égbe fel,
Míg a pacsirta ott szerelmet énekel…
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!
De virágot ne törj, hogy tört keblemre tedd,
Csak te borulj reám, dobogjon itt szived,
Melyet elállt szivem már nem viszonz sohsem!
S egy könny hulljon reám, mint első vallomás…
Most már titkod ne féltsd, – ott nincsen árulás.
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!
