Új koszorút, múzsám! ama szép elmének,
Kit tudós polgárink újra tisztelének.
Mert bár egykor szívünk nem várt mély sebének
Oka volt, – bocsánat ebbéli vétkének!
Köz anyánk, a haza, nem engedi nékünk,
Attól, kit oly méltán kedvel s becsül népünk,
Örökre megvonnunk régi szívességünk,
S elhinnünk, hogy ő is titkos ellenségünk.
Ki vert utat néki Helikon hegyére?
Az első zöld ágot ki tette fejére?
Volt-e jobb barátja, társa vagy testvére?
S oly hív szeretetnek ez volna-e bére?…
A széptudományok szabad országában,
A hű vetélkedők célra-futásában,
Bízván ki-ki saját tiszta szándékában
S mennyei vezére kegyes oltalmában.
S nem ügyelvén soha senki rossz kedvére,
(Az irígy kis elmék ingerkedésére,
A Vadóci Vincék ál csevegésére,
S más kevély emberkék alacsony mérgére),
Csendes bátorsággal folytatja pályáját; –
S nem hogy sajnálhatná társa szebb pálmáját,
Sőt, benne szemlélvén igaz jó bíráját,
Önként megosztaná véle koronáját.
1810-es évek körül; 1826
