Izzott a nyár – nem baj, hogy elmúlt.
Nem fáj: a rózsa sírva elhullt.
De néha látom még a kertet,
Most hervadtan, kifosztva dermed.
S az erdőt túl a néma kerten,
A keskeny ösvényt hóbeverten.
Gallyat a szél a padra tördel,
A hold a hegy mögül kibukkan,
Mint rém, aki kísértni jő fel,
És akkor látom: ott egy árnyék,
Ki egy kis tűzért visszajár még,
Az avarban aluvó nyárért,
A hó alatt lábam nyomáért.
Ez fáj… úgy fáj… csak ezt ne tudjam.
