Hanyatló szakára, borúlt az éj, de még
Hamvas mécs előttem nehéz lángokban ég…
Sötéten bámulnak négy felől a falak,
Én itt ülök s téged, téged sohajtalak.
Nehéz ez a kebel a fájdalom miatt,
Melyet viszályi közt kellett kiállnia…
S mit mondjak rólad is? lelkemnek egy fele
Neveddel, neveddel, neveddel van tele.
Arczod vonásain hogyha elmerengek,
Lángforrásba jőnek cseppjei véremnek…
Mi az, mi lángba hoz, mi az a szerelem?…
Kérlek az egekre! fejtsd meg te azt nekem!
Mint földhöz a magas, ragyogó csillagok,
Én hozzád annyira, vagy tán messzebb vagyok;
De volnál bár hozzám még kétszer annyira,
Lelkemnek le kéne e tért harczolnia.
Hanyatló szakára borúlt immár az éj,
Körültem csendesség, halk, néma, lassu, mély,
Mély, mint az érzelem, mit szivemben lángra
Lobbantott szemednek égő pillantása.
A mécsem kialudt, de még fen van velem
S ég, bár világot nem derit, a szerelem…
Éjféli homályban hagyjatok bolygani,
Sötétek, sötétek pályámnak utai!
1846.
