Pusztaság a világ,
Kert az én kebelem,
Egyetlen virága
Hervadó szerelem…
Hervadó szerelem
Bús árnyéku fája,
Könnyem nedvesiti,
Fájdalmam táplálja.
Kert az én kebelem,
Gondatlan kertésze
Vajon melyik lehet:
A szív-e, az ész-e?
Talán mind a kettő,
S míg egyik ültetett,
Másik kitép reményt
És emlékezetet.
És a kert virági
Már-már elveszének,
Összetiprák őket
Zajgó szenvedélyek…
Mit állsz még te benne,
Hervadó szerelmem!
Terhes, reményvesztett
Kínodat viselnem!
Elmúlt örömidnek
Emléke nem éltet…
Oh hadd szakasszam ki
E kínos emléket!…
Mert él még az, noha
Illatját nem érzem;
Virági elhulltak,
Tövisétől vérzem.
Nem! ne távozz’ tőlem;
Ágyán gyötrelemnek
Hamarább lesz talán
Vége életemnek:
Csak mikor lelkemet
Már ki kell lehelnem,
Akkor szállj el tőlem,
Hervadó szerelmem!
1847.
