Szép kedvesem alszol-e már?
Im elkongott az éjféli harang.
Te nyugszol; az én lelkem tova jár
És messze sötéten az éjbe borong.
Tégedet isteni álmak
Ringatnak nyoszolyádon:
Az én álmaim viharrá válnak
És rajtok a fergetegek nyomait bejárom.
Még egyszer képzeletemmel
Megnézem igéző titkaidat,
Aztán távoznom kell
És visszatérnem nem szabad.
Mosolyganak-é ajkaid?
Mosolygjanak, oh csak mosolygjanak!
Engem többé nem üdvezit
Ez a mosoly, ez a bájos ajak.
E hunyt szem erősebb fényü, mint
Legbüszkébb gyöngye keletnek,
Mely valahányszor egekre tekint,
A csillagok elfeketednek.
És e kebel, hol zajlik és pihen
A lázas szerelem,
És e fő, mely érzéstelen
Most fürdik omolt haja fürteiben!…
Szép vagy, de csábitó vagy;
Álmodban is hazudnak ajkaid,
A szó, mely bűvös ajkadon fagy,
Nem tudja, mi a hüség és a hit.
Te megzavartad álmaim’
S érzelmim csendes tükörét,
És elraboltad romjain
Szivem nyugalmát, mindenét…
Pihenj, pihenj szép kedvesem,
Im elkongott az éjféli harang,
Nyugtodat ne zavarja szellemem,
Mely messze sötéten az éjbe borong.
1847.
