Szemem sötét ködökbe vágóm:
milyen konok, sűrűn gomolygó
homály fekszik most a világon!
Sose volt tán csúfabb e bolygó,
mint ma, mikor megkergült hordák
dübörgetik otromba zajjal,
s minden szennyük az égre szórják,
hogy késsen még a lassú hajnal.
…botladozó lábakkal lépek.
Mindenfelé megbújva tátong
a kétség: megérem-e tépett
hittel a késő napvilágot?
S akkor is: engem már e gyászos
or hordott ki, s így, nyomorékon,
lesz-e erőm a viduláshoz,
ha majd tűzzé nőtt is a vékony
lángocska, mit gépek zajában
élesztgetnek kormos tüdővel?
Mindegy. Megfeszítem a lábam
s futok én is a vészes Idővel.
1934.
