Év siratója, fáradt őszi hónap,
ki holt levelek gyöngéd takaróját
teríted, hogy a gyökeret megóják
s majd épen adják át a folytatónak;
s te bölcs mosolyú, egyre sápadó nap,
aléltan is magad-pazarló jóság,
kitől enyhül a szélben bukdosó ág,
mint haldokló, ha vigasztalja jó pap;
titeket kérdlek elárvult panasszal:
hát minket, elveszőket, ki vigasztal,
ha vad önkény ver és hideg hazugság?
S ki burkolja be reszkető hitünket,
hogy meg ne fagyjon, míg eljön az ünnep,
hol fiaink majd elöntik az utcát?
Salamon Ernőnek, 1938
