Mi az ember? – Egy kinyílt rózsaszál
A virító kornak tündéres kertjében;
Addig mosolyg, míg tövisre talál
S elhervad éltének legszebb idejében.
Mint örülünk boldog napjainknak!
Fellengve azt véljük, félistenek vagyunk.
Képét vesztvén ideáljainknak
Könnyes szemmel látjuk, hogy megcsalattattunk.
Mit nem képzünk a szép jövendőnek
Ezreket igérő gyémántvilágában;
Bármely, jók is a jelenlévőnek
Órái, nem nyugszunk dajkáló karjában.
Oh, ki tudja, mit fedez előlünk
A titkoló kárpit sűrű homályába?
Ki tudja, mely pillanatban dőlünk
A szerencsétlen sors prédáló sírjába.
Nemrég én is örültem éltemnek
S lelkemnek vágyást szárnyakat fűzének.
– Egy árnyalakkal maradt tárgya képzetemnek
S a szép valóságok rendre eltűnének!…
Sóhajtozva utánok pillantok
Kezemet bágyadtan végbúcsúra nyújtom;
Titeket nem fedhetnek el bontok –
Én már oltártoknál fáklyámat nem gyújtom.
Mulékonyság, tetőled megválom!
Boldogságom benned úgy sem remélhetem.
Oh csak addig késsél örök álom,
Míg jó barátimat egyszer ölelhetem!
“Majd, ha útjok lakom mellett mégy el,
Ráismernek sírom mohosult kövére;
Odajőnek s a barátság emel
Egy dalt Malvinának emlékezetére”.
1815.
