Dukai Takách Judit: Az én lakhelyem

Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába
A virágos rétek partjait locsolja,
Tőled, szent természet érzése, hiába,
Szivemet semmi tárgy másfelé nem vonja.

Távol a nagyvilág fényes lármájától,
Félrevonva annak csábitó gőzétől,
A hízelkedőknek menten csapatjától,
Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől:

Itt élek csendesen és megelégedve:
Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja,
Nem ér sem nap, sem éj békételenkedve
S panaszokra számat semmi sem fakasztja.

Ha szívemet éri bánat avagy öröm,
Csak némán hullatom keblembe könnyemet,
Kirendelt sorsomat békével eltűröm
S enyhülni érezem mindenkor terhemet.

Kis kertemnek híves árnyú fái alól
Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;
Százszor jobbízűet eszem én azokból,
Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.

Oh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,
Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;
Kellemes körében kis házinépemnek
Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.

Így élek itt s íme időmet így töltöm,
Kies Paty, tebenned zengem el énekem;
Amit az esztendő ád, rendre elköltöm,
Kevés, de elég az s minek is több nekem!

Dukai Takách Judit: A beteg Malvina

Mi az ember? – Egy kinyílt rózsaszál
A virító kornak tündéres kertjében;
Addig mosolyg, míg tövisre talál
S elhervad éltének legszebb idejében.

Mint örülünk boldog napjainknak!
Fellengve azt véljük, félistenek vagyunk.
Képét vesztvén ideáljainknak
Könnyes szemmel látjuk, hogy megcsalattattunk.

Mit nem képzünk a szép jövendőnek
Ezreket igérő gyémántvilágában;
Bármely, jók is a jelenlévőnek
Órái, nem nyugszunk dajkáló karjában.

Oh, ki tudja, mit fedez előlünk
A titkoló kárpit sűrű homályába?
Ki tudja, mely pillanatban dőlünk
A szerencsétlen sors prédáló sírjába.

Nemrég én is örültem éltemnek
S lelkemnek vágyást szárnyakat fűzének.
– Egy árnyalakkal maradt tárgya képzetemnek
S a szép valóságok rendre eltűnének!…

Sóhajtozva utánok pillantok
Kezemet bágyadtan végbúcsúra nyújtom;
Titeket nem fedhetnek el bontok –
Én már oltártoknál fáklyámat nem gyújtom.

Mulékonyság, tetőled megválom!
Boldogságom benned úgy sem remélhetem.
Oh csak addig késsél örök álom,
Míg jó barátimat egyszer ölelhetem!

“Majd, ha útjok lakom mellett mégy el,
Ráismernek sírom mohosult kövére;
Odajőnek s a barátság emel
Egy dalt Malvinának emlékezetére”.

1815.

Dukai Takách Judit: Sóhajtás az elmúlt idő után

Eltüntél, el s ah örökre tüntél!
Gyönyörrel telt kora szép éltemnek.
Hányszor édes örömöket szültél
Szent lángokra felhevült keblemnek.

Boldog idő, mikor még virágok
Ékesíték barna hajfürtimet;
Nem szoríták a terhes aggságok
Határ közé akkor örömimet.

Szép aranykor, elvesztél te nékem
És én szintúgy elvesztem teneked;
Nem jössz vissza tüzelni énekem
Én sem oda, ahol ragyog széked.

Elváltunk hát örökre s képei
Volt létednek emlékeztetnek rád.
Koromnak is vannak örömei
Hát így Isten! – Isten már tehozzád!

Dukai Takách Judit: Gondolatim az esztendő végével

Mindeneknek vagyon öröm
Számokra elkészítve,
De keseríti azt üröm
Búbánattal vegyítve.
Hah! nincs semmi állandóság,
Nincs, ami megmaradjon,
Minden csupa mulandóság
Elmém bármit forraljon.

Négy részét az esztendőnek
Hogyha veszem példának,
Sokszor örülnek mindenek,
Sokszor pedig bút látnak.
A tavasznak minden örül
Nem éreznek semmi bajt,
Mert a mezőn s házak körül
Fű, fa, virág s minden hajt.

A mezőkön ha aratnak,
Mindenek örvendeznek;
Bő termésért hálát adnak
Annak, kitől jót vesznek.
Óh, ha azt jól meggondolom,
A mező mely ékes volt,
Egészen elszomorodom
Látván, hogy minden kiholt.

Mély gondolatba merülve
Állok magamon kívül
Fejem kábul s elszédülve
Minden csepp vérem kihül:
Én is ily halandó vagyok,
Virágzom még ma s élek,
Holnap talán már hervadok
Por voltam s porrá lészek.

Mi tehát itt a boldogság
E mulandó világon,
Ha nincs semmi állandóság
E remegő ágszálon?
Egyedül csak a reménység
Szent biztatással táplál,
Hogy az égben nem leszen vég
S lelkem új örömre száll.

1812.

Dukai Takách Judit: Az én képem

Barátom! Szent tűzzel emelem kezemet
S azon szent oltárra teszem le képemet,
Amelyet a minap barátságunk emelt,
És a hívség rózsakoszorúkkal hímelt;
Az oltárra, melyet az érc-állandóság
Támasztván, nem rontja meg a múlandóság.
Vedd le onnan, vedd le hűségünk jelére
S tartsd meg barátságos frigyünk hitelére!
Fekete haj födi fejemet, láthatod
S már természetemet ebből gyaníthatod;
Ám a fekete szín a gyászt ábrázolja,
Óh! – s ez bennem magát meg nem hazudtolja:
Hajlandóságom nagy a szomorúságra
S egy csendes magányba rejtett komorságra.
Víg is vagyok néha, szívem kiköltözik
Gyászából és örömköntösbe öltözik;
De mégis erőt vesz a bánat ezeken,
Gyakran új sebeket ejt vérző szívemen;
Öröm-gondolatim ismét elreppennek
S bús képzeletim szabad szárnyra kelnek.
Magyar születésem hozza magával tán,
Hogy természetem szomorúbb, mint vidám.
Közmondás az, hogy: a magyar sírva táncol,
Magyar természetünk hát, mely ehhez láncol.
Hogyha muzsikámon magyart játszik kezem,
Érzett örömimről mintegy felejtkezem;
De van benne olyan, ami megvidámít
S bús gondolatimból hamar táncra ámít.
Sok óráim vagynak örömmel teljesek,
De olyan napok is, melyek keservesek.
Ha elmémbe tűnik szülőm elvesztése
S szemem előtt lebeg gyászos temetése:
Legfőbb örömömet akkor ott találom,
Hol altatja őtet ama hosszas álom.
A kriptaajtónál állok, avagy ülök,
A képzet szárnyain egekig repülök;
És ott mulatok én a mennyeiekkel,
Társalkodván lelkem a boldog lelkekkel.
Komor álmaimból ismét visszatérek
S mellettem sok gyászos sírhalmot szemlélek.
A némán ott álló keresztek látása
Vérező szívemnek újabb tőrszúrása.
Az irigy földházra kiöntöm könnyemet,
Mely elfödi kedves szülőmmel kedvemet.
Természetemet ím’ már megismerhetted,
Hogy magyar szívem van, ebből sejdíthetted.
A szemeim kékek. Talán nem vigyázta
A természet útját s bennem elhibázta.
Gondolod fekete szem fekete hajhoz,
Vagy legalább barna illett volna ahhoz.
De ne véld barátom! Jól van elrendelve:
Tulajdonságomhoz van ez mérsékelve.
A kék szín jele az állhatatosságnak,
Mely nincs alávetve változandóságnak.
Az állandóságot bármiképp próbálod,
Hidd el, bő mértékben bennem feltalálod:
Akár a villámok hulljanak felettem,
Akár veszély tátsa száját én előttem,
Avagy a nap mindég mosolyogva nézzen
S rám ezer örömet halmozva tetézzen:
E szent oltárra én buzgón tömjént rakok
S hív barátságunkban soha nem lankadok
Vedd igaz szívemből eredett vallásom,
Légy te is állandó kékszemű barátom!

Dukai Takách Judit: Az én sorsom

Megesküdött még bölcsőmnek
Legelső ringásánál
A sors, hogy majd jövendőmnek
Kacag bús homályánál.
Úgy látszott, hogy virágkorom
A gráciák ápolták,
De viruló szép hajnalom
Már fúriák gázolták.

Egyfelől égi zengzetek
Bájló harmóniája
Fogott körül s a képzetek
Istenesült hazája,
Amidőn meglátni vágytam
Pamassz ékes rózsáit,
Széjjeltépte s ah! mit láttam,
Kbaribdisz rút csudáit.

Utóbb Ámort, ki isteni
Erőt is győz íjával,
Küldi tűzzel vetekedni
Egy ártatlan lánykával;
Tudjuk, a szív ösvényei
A gyengéket mint viszik,
Míg az észnek törvényei
Azt bölcsebbé nem teszik.

Deli termet, rózsás ajak,
Két szép szemek mint a tűz,
Pelyhedző hajsz, selyem hajak
De könnyen rabláncra fűz.
Ez ideálja lelkemnek,
Melyt magának teremtett,
De csak üres képzetemnek
Árnya volt – semmivé lett…

Félájultan keseregtem
Csalatott reményemet.
Egy lelkes kép állt mellettem
S általkarolt engemet.
Elborzadtam látására
Ő szelíden mosolygott;
Keservem oszlatására
Kart s győző kebelt nyitott.

Jer, mond, kedves áltvezetlek
Az életnek pályáján,
Szeress úgy, mint én szeretlek –
S megpihentem hű karján.
Határozott céllal léptem
Hímen szent templomába
S mennyei áldást szemléltem
Lábom minden nyomába.

A sors látván, hogy truccára
Ott is, hol nem akarta,
Fáradt szívem ért nyugtára:
Csakhamar felzavarta;
Éltünk egy szebbik láncszemét
Ízről porrá szakasztá,
Ápolt virágunk kellemét
Keblünkön elhervasztá.

Kedves Juliskánk eltüne,
És dicsőbb alakká vált;
De jaj! örömünk is szüne
S vele sírjában leszállt.
Szívéhez édes atyjának
Ez leginkább ragadott,
Mellette gyászos ágyának
E szavakra fakadott:

“Kedves árnyék! nemsokára
Meglátlak majd honodban.
Siet életem fogytára
Véled nyugszom sírodban”.
Még másod év nem tette el,
Négyünket megölelve,
Hogy egy csendes lehelettel
Tőlünk végbúcsút veve.

Itt ülök most sírok között
Ciprusok árnyékában;
Győzött a vad sors, ab! győzött,
Eped szívem kínjában.
Itt egyedül elhagyatva
Sorsom zúdult tengerén
Nyugalmam dúlva, szaggatva,
Ki oly áldozat mint én?

Az egek is sokallják már
Ily sok szenvedésemet,
Mintegy pótolni akarják
Sajnos veszteségemet.
Sorsom sivatag pusztáján
Előttem egy hív barát,
Részvét ül nemes homlokán,
Szemem benne védőt lát.

Így szólt: “A bú öszvegyötri
Váltig immár szívedet,
Itt van a mell! itt nyugodd ki
Eddig viselt terhedet”.
Engedd meg oh! dicső lélek,
Hogy keblére hajoljak
S tehelyetted amíg élek,
Csak őnéki hódoljak.

Bocsásd meg, hogy ily érzésnek
Virága nyílt sírodon
Szívem – s célja a végzésnek
Legkedvesb barátodon.
Sors, ha még most sem nézheted
Édes enyhülésemet,
Elődben vetem s viheted
Boldogabb reményemet.

Feldúltad már reggelemet
Illatos virágival,
Dúld fel, ha tetszik, delemet
Gyenge napsugárival.
Lesz majd oly hely, hová nem fér
Mérgednek dühössége:
Egy csendes sírral fel nem ér
A világ dicsősége.

Dukai Takách Judit: Klaviromhoz

Hozzád jövök, ha az öröm
Könnyeket rejt szemembe;
Hozzád jövök, ha a balsors
Nyilat lövell szívembe…
Te vagy az a néma barát,
Ki panaszom hallgatod
S mellemnek mély érzéseit
Bús hangokra oszlatod.

Itt lep meg az emlékezet, –
Lelkem’ szárnyára veszi
S az aranyidők amarant —
Ligetében leteszi:
Ott látom éltem óráit,
Melyek innen eltüntek
S engemet boldogítani
Ab! – örökre megszüntek!…

Itt ülök, ha barátimnak
Körülvesz víg serege
S oh! mint derül keblünkben
Az örömök nyilt ege!
A csillagok tűzszikrákat
Lövellnek ablakomra,
A halvány hold árnyékomat
Rajzolgatja falomra.

Gondolatim égre kelve
Boldogabb kort képzelnek,
Hol a szférák bájzengési
Könnyű táncra tüzelnek.
Aranyfúrtű Apollómnak
Karjai közé rogyok
S HOGY LANTOT ÁD, AZT GONDOLOM:
ÉN IS – ISTENNÉ VAGYOK!

1816.

Dukai Takách Judit: Barna leány

Barna lánynak bús a szíve,
Könnyektől ázik két szeme.
Fájdalmában hova legyen,
Virágos kertjébe megyen.
Éppen akkor harmatozott,
Mikor Sarlott sétálgatott.
A virágok virágoztak,
Gyöngyharmattól szép színt kaptak.
Mikor rózsához sétállott,
Ott egy szelíd hangot hallott;
Szól a rózsa: “Törj le engem,
Hadd viruljak hómelleden”
De a leány némán nyögdell,
Neki piros rózsa nem kell.
A szemérmes kék viola:
“Szakassz le engem” – így szóla.
De a leány reá tekint,
Nem szól, csak bús könnyeket hint.
Szól a szegfű: “Én szép vagyok;
Kedvesen is illatozok.
Kötözgess engem füzérre,
Szeretődnek örömére”.
Megáll Sarlott s imígy szóla:
A szegfű is hogy bosszintja;
Azért szegfűt én nem szedek,
Mert szeretőt nem ismerek!…

Dukai Takách Judit: Édes érzés

Édes érzés a szeretet,
Mely nyilával sebesített;
Nyilaidtól, látod, vérzem,
Nyilaid sebeit érzem.
Tégedet ki ne szeretne,
Nálad nélkül ki lehetne;
Nálad nélkül nem is élhet,
Melletted a holt is élhet.
Domborodott melled hódít,
Nincs oly szív, kit meg nem bódít.
Az alatt egy érzékeny szív,
Csak az boldog, kihez az hív.
Ennek oka csak te lettél,
Hogy engem raboddá tettél.
Szép fejeddel meggyötörtél,
Szerelmed rabjává tettél.
Az egekre felesküszöm,
Hogy szeretni meg nem szűnöm,
Míg a halál bús fátyola
Szememet bé nem takarja;
Kinyílt szívem te előtted,
Melyből bőven megérthetted:
Hogy szeretlek halálomig,
Míg a szívem szét nem omlik.

Dukai Takách Judit: Juliskám halálára

Boldog, boldog idők! hová repültetek,
Képzelt arany-várak, hát mind ledőltetek
A semmiség ölébe?
Mikor karjaimmal még ölelhettelek
Mikor enyémnek még nevezhettelek
Reményem tükörébe!
Azt véltem kedvesem, hogy felnevekedel,
Előre láttam már miként törekedel
A jobb lelkek pályáján;
Azt véltem aggkorom támasza majd te léssz,
Jeges ágyam, mohos völgyébe is te téssz
Életem végóráján.

S majd ha ezüst szálak fedik atyád fejét
A reszkető inak elfogyó erejét
Szereteted pótolja;
De hajh, eltüntek a gyönyörübb képzetek,
Helyébe fájdalmak, epesztő rémzetek
Csoportja egymást tolja.
Mint a rózsabimbó, ha jön a kora dél,
Halványodott fejét lehajtva véget ér
Illatozó kebele:
Téged tavaszodon fagylalt vad szellete
Előle alkotód dicsőbb lehellete,
Lelked mennybe repüle.

Jajgatok; te intesz, de nem, hogy elmenjek,
Hanem mint te, én is oly ártatlan legyek,
S olyan lehessen vérem,
Te légy hát vezetőm – én tied nem lehetek;
Téged már dicsőbbé tettek a végzetek
S létedet fel nem érem.
Engedd, had mulasson lelkem emlékiddel,
Megjelenek, kedves! gyakran testvériddel
Menyasszonyi ágyadnál;
Mágnesi erővel húz ég s föld engemet,
Ott is, itt is látom az én kedvesemet,
S némulok a scénánál.