Hozzád jövök, ha az öröm
Könnyeket rejt szemembe;
Hozzád jövök, ha a balsors
Nyilat lövell szívembe…
Te vagy az a néma barát,
Ki panaszom hallgatod
S mellemnek mély érzéseit
Bús hangokra oszlatod.
Itt lep meg az emlékezet, –
Lelkem’ szárnyára veszi
S az aranyidők amarant —
Ligetében leteszi:
Ott látom éltem óráit,
Melyek innen eltüntek
S engemet boldogítani
Ab! – örökre megszüntek!…
Itt ülök, ha barátimnak
Körülvesz víg serege
S oh! mint derül keblünkben
Az örömök nyilt ege!
A csillagok tűzszikrákat
Lövellnek ablakomra,
A halvány hold árnyékomat
Rajzolgatja falomra.
Gondolatim égre kelve
Boldogabb kort képzelnek,
Hol a szférák bájzengési
Könnyű táncra tüzelnek.
Aranyfúrtű Apollómnak
Karjai közé rogyok
S HOGY LANTOT ÁD, AZT GONDOLOM:
ÉN IS – ISTENNÉ VAGYOK!
1816.
