Hallod, hallod a hegedűt!
Oh, hogy sír, hogy kesereg!
Négy kis húrban ennyi bánat
Nem is tudom, hogy fér meg!
Mint az erdő néma árnyán
A csalogány éneke;
Mint az édes anya sírján
Zokog árva gyermeke…
Hallod, hallod a hegedűt!
Oh figyelj húrjaira!
Hogy kél, hogy zúg végig rajtok
A Rákóczi vihara,
Benne vád és benne bánat
Mely lesújt, meg fölemel.
Sír a multon, – ám díjába
Nagy jövendőt követel!
Átka fölzúg… abba kardok
Csattogása elvegyül;
Csatazaj csörög… pedig csak egy
Kis nyirettyű hegedűl.
Hallod; hallod a hegedűt!…
Most megint a néphez szól.
Milliók öröme, búja
Visszhangzik húrjaiból.
Most a csikós kurjantása
S vidám füttye hangzik fel,
Amikor a csárdás közben
Barna szép leányt ölel.
Majd az arató leányok
Ajkiról kél játszi dal,
Föl-fölzendül, s időnként a
Távol messziségbe hal.
Most a bús legény keserve,
Kit babája megcsala…
Ablak alatt, titkos éjben
Fel-felsíró furolya.
Majd a három százados bú
Ríkatja a húrokat,
Olyan érzőn, olyan fájva:
Hogy a húr is megszakad…
Hallod, hallod a hegedűt!
Buzdít, kacag, keserget…
Négy kis húrban annyi érzés
Nem is tudom, hogy fér meg!…
