Csizmadia Sándor: Lokomotív

Szikrákat szórva, lángokat lehelve,
Csattog, prüszköl a néma sineken;
Bősz kedve mintha csak a vészbe telne,
Száguldva jár és tombol rémesen.
Acélkörmét a sínbe vágja,
Hogy az nyög és felsír bele,
A felhős és búgó szele,
Jaját széthordja a világba…
S a szörny rohan tovább, tovább,
Hegyen-völgyön, pusztákon át
Hol ember is csak néha járt
És dühe nem ismer határit.

Bár izzadsága nagy cseppekbe hull,
Tiporja a szegény sínpárt vadul.
S a sínpár megreszket a támadásra,
Testét riadtan a lágy földbe ássa,
De menekvése ám még sincs neki,
A szertehulló szikra égeti…
A szörnyetegnek acélkarja,
Csikorgó dühvel tépi, marja,
— Hogy itt-ott még a husa is lemállik –
Előtte nincsen irgalom halálig.
S panaszba tör a sín fájó siralma,
És elsikoltja a zúgó viharba:

Ez hát a hála?!…
Az öt világrésznek hol az a tája,
Hová még el nem vittelek?
Virágos, lombos ligetek
Illatjukat szórták utadba,
Madársereg dala fogadta
S kísérte gyors futásodat…
A büszke tölgyek megcsudáltak,
A vándorfelhők is megálltak.
S teljessé én tettem uralmad,
Hogy egy istenség lett hatalmad.
Meredek, sziklás bérceken,
Hol csak a zord halál terem,
Csatákat küzdve száz veszéllyel,
Leomló kővel, éjsötéttel,
Ölemben vittelek én téged át,
Mint jó anya a kedves magzatát.

Versenyt futva a szálló széllel,
Csak énvelem érted a célt el.
S ez most a hála?…
Amaz pedig
Felel nagy hahotázva:

Mit ér nekem
Ha a földet körülölelhetem?…
Hogy átrohanva száz határon,
A bércet is, a síkot is bejárom…
Mosolyoghat felém a fű, a virág,
Nekem teremhet minden lombos ág;
Hátat fordíthatok a vad viharnak,
Arathatok ezernyi diadalmat,
A cikázó villám is irigyelhet,
Hogy versenyre velem még ő se kelhet…
Te adsz nekem mesés gyors szárnyakat —
De te is raksz rám súlyos láncokat,
Lehetnek céljaim magasztosak, nagyok,
Mit ér, ha érzem, hogy csak hitvány báb vagyok?
Az aranyos, a sugárzó vidéken
Ugy elrohanok, hogy még meg se nézem
Mert nincs idő, űz, hajt két vaskarod;
S ott járhatok csak, hol te akarod.
Egyszer vihetne önakaratom,
Száguldhatnék vidáman, szabadon,
Habár utam a biztos vészbe vinne,
S az enyészet borulna tetemimre…
Hiú diadalokra nem,
A szabadság édes csókjára vágyom;
S utamban állsz, miattad nem találom.

Lángok lövelnek két szeméből
S a szörny rohan tovább, tovább,
Hegyen, völgyön, pusztákon át…
Bár izzadsága cseppekbe’ hull,
Tiporja a szegény sínpárt vadul…