Csizmadia Sándor: Minek panaszkodsz?

Minek panaszkodsz?!
Hogy rosszul bánnak itt veled,
A szidalom a kenyered.
Késő éjjel s a kora hajnalon
Igát vonszolsz, akár a jó barom.
Ne hasztalan panaszt
Forgass fejedbe:
De az igádat tedd le!

Mit érsz a jajjal?!
A lelkedet kisírhatod,
Széjjelszakadhat a karod.
Mondhatsz ezer meg száz imát,
Senki sem fog gondolni rád,
A megmentőd csupán
Csak egy lehetne:
Csak az igádat tedd le

Látod a síkot?!
Mire tanít a nyilt mező,
Hol milliók jóléte nő?
Ki tőled mindent megtagad,
Attól tagadd meg önmagad.
Az elhagyott réten
Misem teremne:
Csak az igádat tedd le!

Legyél csak ember!
Ha megszőkül majd a kalász,
S vígan tekint reája más;
Ha mindenórás a határ,
S mindenki a kezedre vár;
Huzódj te el s ki ne
Menj a melegre –
Csak az igádat tedd le!

Csizmadia Sándor: A nőkhöz

A nagy világ egy harcmező,
A nép egy hadsereg,
Hegyen, völgyön a szabadság
Zászlói lengenek;
Régóta folyik már a harc,
Vagy élet, vagy halál
Zászlónk ott fönn az ormokon
Erős, szilárdan áll.

A szolgaságba vert világ
Áll a csata terén,
Hogy számon kérje: hát miért
A rabbilincs kezén?
A szabadságért küzdenek,
A jogért vívnak ők:
Mi nékik fáj, az néktek is,
Föl a csatára nők!

A multra emlékezzetek,
Borzalmat kelt a kép,
Szégyent, gyalázatot hozott
Rátok mindig a lét.
A bosszúra tüzeljenek
E gyász, sötét idők.
Élet-halál, de győzni kell,
Föl a csatára nők!

Virágoknak hirdessen bár
Hazug, csalárd ajak,
Rabok vagytok s ti nyögtök egy
Átok súlya alatt.
Hazugság bármit mondanak
Aljas hizelkedők.
Az óra üt, előre hát,
Föl a csatára nők!

A nő-szív jóra, szépre kész,
Lobogjon föl a láng,
Dúljon a harc, egy szebb jövő
Virrad nyomába ránk.
A szertegázolt gaz helyén
Virítnak a mezők;
A jog rózsái nyílnak ott,
Föl a csatára nők!

Oh, nem lehet azt tűrnötök,
Hová sülyedt a nép…
A proletárnő gyermeke
Csak aljas söpredék.
Porig alázza meg magát
A vérszopó előtt,
Szolgát ne szüljetek soha.
Föl a csatára nők!

Csizmadia Sándor: A “józan” munkás

Te magadat semminek sem tartod;
Nem is sokat mutat a te arcod…
Ereidben a vér sohse lázad,
Szitkot, botot: békén tűröd,
Nincsen egy mákszemnyi bűnöd,
De lásd, Pesten mégse vehetsz házat…

Fejed üres, ha megütnénk, kongna,
Akárcsak a szomjas hordódonga;
Ami benn van, az a gyomrod gőze,
Azért jársz úgy, mint a hinta,
Játszik veled a pálinka,
Kétannyit lépsz hátra, mint előre…

Ember volnál, mégse vagy te férfi;
A cselőhajsz-t a barom is é rti…
Annyi sem vagy: hiszen nincsen szarvad;
Az, ha verik, bőg is néha,
A te ajkad mindig néma,
Ha vért ereszt is az ostor rajtad…

Am az ország birodalma benned,
Nem is szabad soha elfeledned:
A haza csak akkor büszke, boldog,
Ha a munkás hülye, bamba,
Magát bután megnyúzatja,
S a kor hívó szózatára – hortyog…

Ezért száll feléd a sok-sok hála,
Akár a füst, a köd, vagy pára;
Hat ökör is menten belefúlna…
Dicsér fű-fa, áld a tőke,
Nem hízol meg mégse tőle,
Csak a bőröd lesz darabos, durva.

Csizmadia Sándor: Május

A rózsák nyilnak…
A napsugár ha megcsillan a réten,
Rónák ölén virul tarkán az éden.
A hajnalpírnak
Fülembe suttog üde, friss szele,
Tavaszi illat száll hozzám vele.

A játszi dalnak
A virradatban megcsendül zenéje,
Szines virágok intenek feléje;
Száll mint a harmat,
Szellők szárnyán, a nagy világon át,
Hirdetve a kikelet hajnalát.

Ám én merően,
Lázongó szívvel hallgatok a dalra:
Nem is dal az, de csaták riadalma…
A sík mezőben,
Mély völgyeken, a hegyek ormain,
Életre kelnek régi álmaim.

Körül a földön,
Ahol embert szorít a munka járma,
Bilincsre verve a szellemnek szárnya
Ahol a börtön
Homálya terjeng a népek felett —
Derültebben mosolyg a kikelet.

Lángokra gyúlnak
Apró tüzei az ezernyi vágynak,
Uj napjául a támadó világnak;
A szürke multnak
Sírjába roskad a megunt jelen:
A munka lesz az úr az életen.

De nem is álom!
A vérem lüktet, a szívem se hallgat,
A lelkem is érzi a forradalmat…
Mindegyre látom,
Zászló lobog, a tábor egyre nő,
Vörös hajnallal ébred a jövő…

Csizmadia Sándor: Lokomotív

Szikrákat szórva, lángokat lehelve,
Csattog, prüszköl a néma sineken;
Bősz kedve mintha csak a vészbe telne,
Száguldva jár és tombol rémesen.
Acélkörmét a sínbe vágja,
Hogy az nyög és felsír bele,
A felhős és búgó szele,
Jaját széthordja a világba…
S a szörny rohan tovább, tovább,
Hegyen-völgyön, pusztákon át
Hol ember is csak néha járt
És dühe nem ismer határit.

Bár izzadsága nagy cseppekbe hull,
Tiporja a szegény sínpárt vadul.
S a sínpár megreszket a támadásra,
Testét riadtan a lágy földbe ássa,
De menekvése ám még sincs neki,
A szertehulló szikra égeti…
A szörnyetegnek acélkarja,
Csikorgó dühvel tépi, marja,
— Hogy itt-ott még a husa is lemállik –
Előtte nincsen irgalom halálig.
S panaszba tör a sín fájó siralma,
És elsikoltja a zúgó viharba:

Ez hát a hála?!…
Az öt világrésznek hol az a tája,
Hová még el nem vittelek?
Virágos, lombos ligetek
Illatjukat szórták utadba,
Madársereg dala fogadta
S kísérte gyors futásodat…
A büszke tölgyek megcsudáltak,
A vándorfelhők is megálltak.
S teljessé én tettem uralmad,
Hogy egy istenség lett hatalmad.
Meredek, sziklás bérceken,
Hol csak a zord halál terem,
Csatákat küzdve száz veszéllyel,
Leomló kővel, éjsötéttel,
Ölemben vittelek én téged át,
Mint jó anya a kedves magzatát.

Versenyt futva a szálló széllel,
Csak énvelem érted a célt el.
S ez most a hála?…
Amaz pedig
Felel nagy hahotázva:

Mit ér nekem
Ha a földet körülölelhetem?…
Hogy átrohanva száz határon,
A bércet is, a síkot is bejárom…
Mosolyoghat felém a fű, a virág,
Nekem teremhet minden lombos ág;
Hátat fordíthatok a vad viharnak,
Arathatok ezernyi diadalmat,
A cikázó villám is irigyelhet,
Hogy versenyre velem még ő se kelhet…
Te adsz nekem mesés gyors szárnyakat —
De te is raksz rám súlyos láncokat,
Lehetnek céljaim magasztosak, nagyok,
Mit ér, ha érzem, hogy csak hitvány báb vagyok?
Az aranyos, a sugárzó vidéken
Ugy elrohanok, hogy még meg se nézem
Mert nincs idő, űz, hajt két vaskarod;
S ott járhatok csak, hol te akarod.
Egyszer vihetne önakaratom,
Száguldhatnék vidáman, szabadon,
Habár utam a biztos vészbe vinne,
S az enyészet borulna tetemimre…
Hiú diadalokra nem,
A szabadság édes csókjára vágyom;
S utamban állsz, miattad nem találom.

Lángok lövelnek két szeméből
S a szörny rohan tovább, tovább,
Hegyen, völgyön, pusztákon át…
Bár izzadsága cseppekbe’ hull,
Tiporja a szegény sínpárt vadul…

Csizmadia Sándor: A munkás

Most senki…
Gyüjtőkamrája egy tömeg izomnak,
Melyet nehéz, kínos igára fognak.
Némán mozgó, hideg, holt gépezet,
Mit más keze irányít és vezet –
Hogy ember is, csak sóhaja
Jelenti.

A gyárban,
Vagy pinceműhely szennyes éjjelében,
Haldoklik vízen és száraz kenyéren;
A két kezéből kincsek omlanak
S maga értéktelen lim-lom, anyag –
Részére szánva rothadás,
Halál van.

A réten
Fényes sugárban megcsillan kaszája,
Tömött fejű kalász bukik le rája;
S mindenkinek terem bőven kenyér,
Belőle csak maga hiába kér –
A jóllakásról – álmodik
A télen.

A bánya…!
Élő hősök közös temetkezése,
S önként szállnak le bús, sötét ölébe.
Nincs ott tavasz, hímes virágu nyár.
A füstölgő mécs ott a napsugár –
A börtön az, a szolgaság
Tanyája.

Az élet
Benne fogamzik meg, belőle árad,
A gyönyörnek forrása nála támad;
Boldogságát, javát mindenkinek:
Szorgalmával lám ő teremti meg,
S neki a nyomor esküszik
Hűséget.

De majd ha,
Ki tudja honnan, egy-egy szikra pattan,
S felgyul a rét, a gyár, a bányakatlan…
A földtekét bevilágítva ég,
Leolvad a bilincs, lehull a fék,
S a fénytől elszökik az éj
Hatalma…

Csizmadia Sándor: Anyám mosni jár

Későn, korán,
Ha elandalgok az utcák során
Nyitott szemmel, de félig öntudatlan,
És messze-messze szállok gondolatban;
Egy szebb világba, hol örök a nyár –
Szegény anyám meg másnak mosni jár!…

A paloták
Reám ragyognak s mintha mondanák:
Tekints ide! Rajtunk a fény, a pompa,
Arany s ezüstbe tobzódunk naponta;
Lélegzetünk is édes illatár. –
Szegény anyám meg másnak mosni jár!…

Hintó robog
Villámsebesen s benn a boldogok
Selyem, bársony közt pislognak unottan,
Jégkeblükben a szív tán meg se dobban;
Mily gazdagok s a lelkük mily sivár! –
Szegény anyám meg másnak mosni jár!…

Elgondolom,
Ott lenn a síkon s fenn az ormokon
A boldogság rózsái tán jobban virulnak;
Alázatos szegénynek, büszke, gőgös úrnak
Egyformán zöldel a buja határ. –
Szegény anyám meg másnak mosni jár!…

Szegény anyám!…
Szivem tüzét, ha én úgy ontanám
A földre, mint te pazarlod fiadra,
Hogy forró lángja az égig dagadna,
Az ember boldog volna úgy-e már? –
Szegény anyám meg másnak mosni jár!…

A gondolat
Sodor magával s ahová ragad,
Látok sok ezret, aki izzad, fárad,
Virrasztva teknő mellett éjszakákat,
S keblemben megvillan egy új sugár:
Szeretem mind, ki másnak mosni jár!…

Csizmadia Sándor: A gyár előtt

Alig virrad, a szürke, rongyos tábor
Ott áll már megszokott helyén
És meg nem válik a gyár kapujától,
Míg veszve nincs minden remény.
Hideg a tél, hótól fehér –
És nincs kenyér!… És nincs kenyér!…

A szennyes gyárfalak rájuk merednek
Büszkén, komoran, hidegen;
És mintha mondanák az embereknek
Haraggal, búsan, ridegen:
“Gyávák vagytok, íme, a bér –
Nincsen kenyér!… Nincsen kenyér!”…

“Mit ér az erő izmos karotokban,
Ha nincs bennetek akarat?!
Ha gyáva szívvel, bambán, elhagyottan
Viselitek a láncokat?!
Ha nem mozdul, pezsdül a vér –
Nincsen kenyér!… Nincsen kenyér!”…

“Szeretnétek bejönni, az igába
Hajtani újra nyakatok;
Pénzt gyűjteni, mint egykor, garmadába,
Mikor szántottak rajtatok!
S mit kaptatok a kincsekér’?
Nincsen kenyér!… Nincsen kenyér!”…

“Maradjatok csak künn és ha az észnek
Szavára nem hallgattatok,
Majd megtanít az inség, hogy a létnek
Alapja nemcsak a dolog:
Az összetartás többet ér –
És lesz kenyér!… És lesz kenyér!”…

Az éhes had a fal szavát nem érti,
Tompult aggyal csudákra vár;
Az ész tanácsa elől félve tér ki,
Koldusként házról-házra jár.
Rimánkodik és esdve kér –
Mert nincs kenyér!… Mert nincs kenyér!

Csizmadia Sándor: A tőke

A tőke mi?!…
Érccé fagyott könny és verejték;
Kik zsarnok istenné emelték:
Azok fogják ledönteni;
Arany trónján erősen áll még,
Körülveszi dögvészes árnyék;
De a távolban már fölkél a nap,
Nyomában illatos virág fakad…

A tőke mi?!…
Vassziklája a fájdalomnak,
Mit elsírnak s halomra vonnak
A munka néma hősei.
De ing a föld s a szikla orma
Lebukhat majd a szennyes porba!
Kettéválik alatta a talaj,
Átok kíséri sírba és kacaj…

A tőke mi!?…
Nagy bajnokoknak elhullt vére
Melynek egy-egy zsarnok kedvére
Kellett patakként ömleni.
De játszva dönti le a gátat
A patak is, mikor megárad,
S világokat söpörve el, rohan
A medréből kilépett vérfolyam…

A tőke mi?!…
Ősforrása minden gonosznak;
Hullámai csak szennyet hoznak –
Nincsenek drága gyöngyei…
És gátja sincs e szennyes árnak,
Folyamai dühöngve járnak
A föld gyomrában és a föld felett,
Pusztítva, irtva nemzedékeket.

A tőke mi?!…
Szégyenköve a szolgaságnak;
Naponta rajt’ pirulva állnak
A proletárok ezrei.
Piros vérünk az írás rajta,
Szilárdan gyávaságunk tartja;
Hirdetve merészen és hangosan:
Hol nincsen ész, erő hiába van!

A tőke mi?!…
Az öt világrész nagyhatalma,
De mivé válna, ha nem adna
A munkáskéz erőt neki?
Rakjátok a kezet csak ölbe,
Avagy szorítsátok ökölre:
A gyáva bálvány talpán meg nem áll,
Tort játszva ül fölötte a halál.

A tőke mi?!…
Míg némán tűrsz, keserves átok
De fordítsd meg a kalapácsot,
Hogy a lelkét hadd nyögje ki!
S eltünik, mint a kínos álom,
Mely nem él meg a napvilágon,
A vak sötétség annak eleme,
Ha az elvész, hatalma vész vele.