Hajdan vert-e csupán hőn a magyar kebel?
S eltűnt a nap alól nemzeti szellemünk?
A polgári erény cserkoszorúit ős
Eldődink letörék-e mind?
Nem! Szent hamvaikon sarjazik újra föl
A nyers zsenge növény, száz aszu év után;
Látom küzdni korunk bajnokit érte, és
Kél arcomra örömsugár.
Nézd, mint széled amott a buta vak homály,
A sok század alatt megrögösűlt hibák
Bújós tömkelegét irtani lelkesen
Törnek nagyjaid, ó hazám!
Kezd már hajtani főt a születési gőg,
Jobbágyához az úr emberileg simúl,
Nem sújt a hatalom hajdani kénye, s az
Önzés mételye gyéren öl.
Méltán szálla reád, nemzetem, egykoron
A bűnsújtogató Isten erős keze;
Mert tenvéreidet, pórnemü népedet
Sebzéd orvosolatlanúl.
Vittél Isten elé áldozatúl imént
Gazdag birtokaid némi gyümölcsiből;
Bízzál, nem feled ő áldani érte, csak
Jót folytatni tovább siess.
1836.
