Amerika szabad levegőjét szívom, —
Oh mi más az élet itt, mi más az ember?
Nincs sehol vad önkény, gyávaság uralma,
Idegen növény az, itt gyökeret nem ver.
Amely összetartja a vén Európát,
Szétzúzá a láncot e tenger dagálya,
S e partokhoz közel új szellők fuvalmán
Víg lobogót lenget a repülő gálya…
Áldva légy, te szent föld, hol minden homlokra
Dicsőségét, fényét egy isten lehelte;—
Áldva légy, te szent föld, hol szebb a tenyészet,
S átölel egeddel álmaink szerelme.
Ifjú óriásként állasz te előttem,
Munkás küzdelemben mindentől csodáltán,
Míg az ó világ ott hitvány tespedésben,
S meggörnyedve mélyen bús rabszolgaságban.
Fönn a büszke trónok, rajtuk bősz királyok,
Lábuktól tiporva lenn a népek árván,
S mint tengeren ezer csillag, úgy tündöklik
Koronájuk fénye — a könnyeknek árján.
S mint egy sötét várrom, áll a sötét egyház,
Rajta még az évek rothadó penésze,
Átkos hieroglif van falára írva,
S egy-egy gyászbetűje vérrel is tetézve.
Csak itt nincsen gőgje hit- s meggyőződésnek,
Hogy magának előnyt, jogot követeljen,
Csak itt dobog a szív az egy szabadságért,
S imádják az istent ezerféle nyelven.
