Oh, én mindig szerettem őket,
Oh, gyönyörűk az éjszakák,
Csillogó rongyát ha letette,
Nem sejti, mily szép a világ.
Hisz untat a zaj, fáraszt a fény,
Az emberekben nincs kedély,
De oly vonzó, ha fű, virág, lomb
Egymással meghitten beszél.
Ha a természet öntudatlan
Egyszerű bájban tűn elő,
S egy csöndben ihlett, édes órán
Áldoz jó ösztönének ő.
Hol a világnak e világról
Sok dicső, boldog álma van,
S az andalító félhomályban
Szerelem, élet, üdv fogan.
Oh, meghat engem, meghat mindig
E nagy testvéri nyugalom;
Lelkemben a vihar kialszik,
S megédesülve száll dalom.
