Ki az, ki koszorút fona hajfürtömre
S ékes lantján zengé el kicsiny nevemet?
Midőn gyászt vont a bú édes örömömre,
S barátném halmánál hullatám könnyemet?
Megújult a ciprus, amelyet ültettem
Zsófinak bús gyásszal födött sírhantjára;
Leomlott a fátyol, amelyet kötöttem
Bús Melpomenémnek kesergő lantjára.
Könnyeim résztvevő barátra találtak,
Olvastam, – olvastam repkedő sorait,
Gyászos ültetményim jázminokká váltak,
S üdvözlik barátném hidegült porait.
Nem gondoltam, mikor lelkemnek fájdalmán
Kiöntém sűrűen ömlő panaszimat,
Hogy a hullámzó kék Balaton táján,
Felfogja egy érző szív bús hangjaimat.
Te, akinek dalja édesbben ömledez,
Te nyitod meg nékem az érdem templomát?
S ott adsz helyet, hol a szép Castál csörgedez,
Hogy lássam a bölcsek tündöklő homlokát?!
Megyek, noha lantom nem bír oly erővel,
Hogy megrendíthetné az Olimp szikláit,
Felfüggesztem tehát s reszkető örömmel
Szedem néktek Pamassz virító rózsáit.
De későn érek már hazánk oltárához,
Elzengni barátom! jeles érdemidet;
Messzire elható szent sugár gyuladoz
Tenéked s ott látom fényleni nevedet.
Ne szórd hát érdemlett koszorúd előmbe,
Melyet Apoll’ maga tűzött hajfonatodra,
Inkább én is kötök együgyű berkembe’
Mezei virágot jól pengő lantodra.
1815.