Te ünnepelt, te irígyelt, csodált,
Kinél magasbra ember soh’se szállt,
Lángelméd szárnyán merészen bejártad
Roppant körét a komoly tudománynak,
Könyvekbe róttál éjét meg napot,
Repültél ott, hol más csak ballagott,
Gyönyört, szerelmet büszkén megvetettél,
S ha pihentél, csak ormokon pihentél,
Életed célja egy volt: az igazság,
Pazarul föláldoztál mindent érte,
Nem szédített sem mélység, sem magasság,
Szilárd léptekkel haladtál feléje.
Ahol mi összerogytunk, tovább küzdtél,
Mi szunyókáltunk hitvány mécsesünknél
S te mentél az ég mesgyéin tovább,
Nyitott szemekkel, tenger titkon át,
Hogy el ne mulaszd a pillanatot,
Mikor majd arcát tisztán láthatod.
Mit ember tudhat, híven összeszedted,
Vezettél a homályban, nem vezettek,
Maga voltál az élő ismeret,
Istenhez senki nem járt közelebb.
Mondd hát, e roppant, rengeteg tudásból,
Mely nagy elmédben tündöklőn világol,
Mi az eredmény, az átszűrt valóság?
A tudós válaszolt: Alázatosság.
