Fájátul a levél, Gömörtül én
Búcsúzom a halvány ősz kezdetén.
Vendég valék, úgy jöttem, úgy megyek;
Akarja ég, hogy én boldog legyek.
Óh, ott nekem nincs hű testvér, anya,
Ki búcsúzásomban megáldana.
Nincs gyermekévi emlék, szent kötél,
Elszakadó csak sírok szélinél.
Nincsen halottam földében, ki rám
Számolna: éjeit virasztanám.
Nincs szerelem, hogy visszanézzek én,
Egy pár könyűre a hű lány szemén…
Nincs semmim és elhagynom oly nehéz.
S midőn szemembül a távolba vész,
Vigasztalásom az, ha képzelem,
Hogy ott barátság, nyájas érzelem
S erény után törekvő nemzedék
Között szivem föl-fölszenteltetek,
örökre bár tudnám megáldani,
Hogy nagy hirét fogjam csak hallani!
Harkács, 1838.
