Erdélyi János: Irány

Hány ősi sarj örűl az ősi jognak!
Örűl, ha fénylik régi címere,
Mit hű előd a harcmezőn nyere,
Eltürve sulyját a haragnapoknak.

Azonban a kikorbácsolt lomoknak
Tárában ott penészlik fegyvere,
Melynek puhult karral nem embere
A gyászutód, az ősi fény miatt vak.

A jog csak áll, de tettről nem felel
A korcs fi, – tettre, bajra semmi gondja:
Ő otthon ül, szolgája síkra kel.

Meddig lesz ember a másik bolondja?
Meddig fogunk oroszlánt, saskeselyt
Imádni ész s erény oltára helyt?

Gömör, 1838.

Erdélyi János: Elmennék én katonának…

Elmennék én katonának,
Csak kötéllel ne fognának.
Ugyan kinek volna kedve
Gyöngyélethez erőltetve?

Szenvedni katona dolga,
Sok az ura, fényes szolga.
Egyik lábbal a békóban,
Másikkal a koporsóban.

Szegény kenyér, nincs benne só,
Huson leves, csak néha jó,
Járja mindennap számára,
Csillagot néz vacsorára.

Van is, nincs is becsülete,
Készülgetés az élete,
Nincsen török, sem francia,
Mégis strázsát kell állnia.

A világot hitetgeti,
Ha sarkantyuját pengeti.
Megszánja szép gazdasszonya,
Úgy vacsorál a katona.

Berzéte, 1839.

Erdélyi János: Szóköltészet

Oh szerelem! lengő hajak,
Hajnalmosoly, rózsás ajak;
Magas szemöld, sötét szemek,
Honnan nyilak lövellenek:
Selyemkarok, picin kacsók,
Kis lábak, a táncért valók;
Illatlehellet, vallató
Beszéd, váltig mulattató.
És dobogó meleg kebel,
Melyet irígy fátyol lep el,
Hullámalak, szobortetem…
Hiszen végök sem érhetem,
Mind csak a szót vesztegetem.

Erdélyi János: Szellőhöz

Jössz te, szellő, kék hegyekrül,
Hol fenyők között suhogtál?
Jössz a tengernek szinéről,
Hol habot törél s hajókat?
Vagy mezőjéről csatának,
Hol magas zászlót emeltél?

Gyönge szellő, gyönge szellő!
Része vagy te a viharnak,
Elszakadt rész a világon.
A te élted, a te sorsod
Tétováknak tétovája.

Gyönge szellő, gyönge szellő!
Rózsaillatot legeltetsz;
Izzadásimat letörlöd,
És e dalt sugod magadról.
Nemde képében fuvalmnak
Vagy te visszatért sóhajtás,
Melyet egykor, jobb időben
Kebelembül én sohajték?

Berzéte, 1839.

Erdélyi János: A kor átka

Mindig hazáját félti a magyar,
S előtte angol, német, franc kapdája;
Utána szabva lelke és ruhája;
Szóban pazérló és tettben fukar.

Eszméi fattyúmíveltség-zavar;
Szemében a külföld csudák csudája.
Könyveinek útját rablóként elállja,
És bölcseséget igy szed, gyüjt, kapar.

Ez már dicsőség! tán megkétlenétek?
Hisz a magyarnak gondolkozni vétek:
Gondol helyette angol, francia.

Csak rajta, földik! mért tulajdon eszme?
Belföldi termék, úgyis rajtunk veszne,
De egy német könyv – szép vásárfia!

Lepsény, 1843.

Erdélyi János: Búcsú gömörtül

Fájátul a levél, Gömörtül én
Búcsúzom a halvány ősz kezdetén.
Vendég valék, úgy jöttem, úgy megyek;
Akarja ég, hogy én boldog legyek.
Óh, ott nekem nincs hű testvér, anya,
Ki búcsúzásomban megáldana.
Nincs gyermekévi emlék, szent kötél,
Elszakadó csak sírok szélinél.
Nincsen halottam földében, ki rám
Számolna: éjeit virasztanám.
Nincs szerelem, hogy visszanézzek én,
Egy pár könyűre a hű lány szemén…
Nincs semmim és elhagynom oly nehéz.
S midőn szemembül a távolba vész,
Vigasztalásom az, ha képzelem,
Hogy ott barátság, nyájas érzelem
S erény után törekvő nemzedék
Között szivem föl-fölszenteltetek,
örökre bár tudnám megáldani,
Hogy nagy hirét fogjam csak hallani!

Harkács, 1838.

Erdélyi János: Cifra nyomorúság

Özvegy ember házának
Isten a gazdája,
Unalom a vendége,
Hideg a konyhája.

Nincs, ki otthon várna rá,
Nincs, ki földerítse,
Aki ágyát, kebelét
Általmelegítse.

Délig pongyoláskodik
Hálóköntösében,
Hosszu pipa szájában,
Keze a zsebében.

Mint a hóhér, egyedül
Ül le asztalához,
És vizet tölt, hogy legyen
Több, kevés borához.

Sem víz, sem bor élete,
Pelyhes a ruhája,
Gazdasága, szíve, mind
A Csáki szalmája.

Kömlőd, 1843.