Erdélyi János versei

Erdélyi János: Búcsú gömörtül

Fájátul a levél, Gömörtül én
Búcsúzom a halvány ősz kezdetén.
Vendég valék, úgy jöttem, úgy megyek;
Akarja ég, hogy én boldog legyek.
Óh, ott nekem nincs hű testvér, anya,
Ki búcsúzásomban megáldana.
Nincs gyermekévi emlék, szent kötél,
Elszakadó csak sírok szélinél.
Nincsen halottam földében, ki rám
Számolna: éjeit virasztanám.
Nincs szerelem, hogy visszanézzek én,
Egy pár könyűre a hű lány szemén…
Nincs semmim és elhagynom oly nehéz.
S midőn szemembül a távolba vész,
Vigasztalásom az, ha képzelem,
Hogy ott barátság, nyájas érzelem
S erény után törekvő nemzedék
Között szivem föl-fölszenteltetek,
örökre bár tudnám megáldani,
Hogy nagy hirét fogjam csak hallani!

Harkács, 1838.

Erdélyi János: Cifra nyomorúság

Özvegy ember házának
Isten a gazdája,
Unalom a vendége,
Hideg a konyhája.

Nincs, ki otthon várna rá,
Nincs, ki földerítse,
Aki ágyát, kebelét
Általmelegítse.

Délig pongyoláskodik
Hálóköntösében,
Hosszu pipa szájában,
Keze a zsebében.

Mint a hóhér, egyedül
Ül le asztalához,
És vizet tölt, hogy legyen
Több, kevés borához.

Sem víz, sem bor élete,
Pelyhes a ruhája,
Gazdasága, szíve, mind
A Csáki szalmája.

Kömlőd, 1843.

Erdélyi János: A subámnak nincs melege…

A subámnak nincs melege,
Megvesz az isten hidege;
Csaplárosné, ha van szived,
Gyujts világot, gerjessz tüzet.

Hadd kóstoljam meg borodat,
Öleljem át derekadat;
Láng a szemed, arany a szád.
Cudar, aki haragszik rád.

A zsebemben a bor ára
Fel van írva cédulára.
Se nem peták, se nem poltra,
Ihatom még egy bankóra.

Ihatom én, de iszom is,
Ha mindjárt a subámra is;
Subám hideg, fél vállra áll,
De a bor meleget csinál,

Majd ha nem bírja erszényem,
Zálogba itt marad szívem.
Mi a váltságot illeti,
A nagyharang megfizeti.

Pest, 1839.

Erdélyi János: Lehet a szamár…

Lehet a szamár a
Juhász szeme fénye,
Lehet a kutyának
Hűség az erénye.

Szamár viszi nyögve
Gazdája motyóját,
Körülcsatinázza
Eb ostorozóját.

Szamárnak eszébe
Sem jut, mi tehert visz,
Ebnek kutya gondja
Mily huncutot őriz.

Szamár-e a nemzet,
Vagy tán eb az ember?
Mért volna hiába
Teremtve a fegyver?

Hát legyen a nemzet
Gazdája magának,
A nép csak a népet
Ismerje urának.

Erdélyi János: Napóleon

Hallottuk, e század mint lépé fel,
Mint kelt ölén a harcok óriása,
Kinek világra dörgő bajvivása
Trónon királyokat sápaszta el.

Eped a nép hű szív reményivel,
Remélt jogot s nem nyert imádkozása;
Mi több, a zsarnok, hogy tervét ne lássa,
A nép szemét kiszúrta – semmivel.

A semmi: biztatás volt, léha zálog
A harcmezőn tékozlott mindenért,
Mert áldozának kinccsel honfivért.

Imé! szemekről elmulék a hályog;
Ti megrabolt hazáju nemzetek,
Lesz még idő, akkor ne higyetek!

Pest, 1839.

Erdélyi János: Egy gyermek születése

A pórkunyhóban gyermek született,
Egy rabbal e földnek több rabja lett.
Szegény a kunyhó, hangos és hideg;
Az élet árva benne és rideg.
Száműzve onnan minden földi jó,
De a nyomor két kézzel fogható.
És mégis örvend a szegény anya,
Bár öröme vég nélkül tartana!
Örvend ama gyermeknek, aki még
Szíve alatt elkárhoztattaték. –
Ki fájdalommal szülted magzatod,
Hogy léteért megáld, nem várhatod,
Ő fog körülgondolni, nézni és
Első csapás fején a születés. –
Mi jobb az életnél s mi gyászosabb,
Mint az, hogy aki él, százszorta rab?
Mert nem szabadnak bosszus istenek
Csak fél erényt s hatást engedtenek.
Fekszel te, kisgyermek, szűk póla közt,
Téged keresztvíz és könyű föröszt.
Szunyadj el inkább s többé föl se kelj,
Számodra sír lesz jó nyugalmi hely.
Földön kikötvék a nagyság, erény,
Csak szánakoznak a kín emberén.
Bármit mivelj, bár tedd ki lelkedet,
Mint szolga ontnád élő véredet.

Pest, 1839.

Erdélyi János: Barkódal

Mátyás király a barázdát
Egyenesre szabta,
És a vékát, ha tetés volt,
Egyiránt lecsapta.
A szekérkerek nyomát
Jól egymásba vette,
Mert a jó rendet, szabályt
Igazán szerette.

Mátyás király a só árát
Alászállitotta,
És a mértéket derékül
Megnagyobbitotta.
S a magyarnak hogy legyen
Igazsága tiszta,
Még az itcét, a borost
Megcinkotaizta.

Harkács, 1836.