Özvegy ember házának
Isten a gazdája,
Unalom a vendége,
Hideg a konyhája.
Nincs, ki otthon várna rá,
Nincs, ki földerítse,
Aki ágyát, kebelét
Általmelegítse.
Délig pongyoláskodik
Hálóköntösében,
Hosszu pipa szájában,
Keze a zsebében.
Mint a hóhér, egyedül
Ül le asztalához,
És vizet tölt, hogy legyen
Több, kevés borához.
Sem víz, sem bor élete,
Pelyhes a ruhája,
Gazdasága, szíve, mind
A Csáki szalmája.
Kömlőd, 1843.
Piros a te kendőd, lobog is.
Fényes a te szemed, ragyog is.
Eszem a szép szemed, be bogár,
De a szíved, kislány, csapodár.
Gondolnád azt, mit én, angyalom,
Szeress belém, én azt gondolom.
Szeress belém, kedves, ha lehet;
Nem kívánok aztán egyebet.
Pest, 1843.
A subámnak nincs melege,
Megvesz az isten hidege;
Csaplárosné, ha van szived,
Gyujts világot, gerjessz tüzet.
Hadd kóstoljam meg borodat,
Öleljem át derekadat;
Láng a szemed, arany a szád.
Cudar, aki haragszik rád.
A zsebemben a bor ára
Fel van írva cédulára.
Se nem peták, se nem poltra,
Ihatom még egy bankóra.
Ihatom én, de iszom is,
Ha mindjárt a subámra is;
Subám hideg, fél vállra áll,
De a bor meleget csinál,
Majd ha nem bírja erszényem,
Zálogba itt marad szívem.
Mi a váltságot illeti,
A nagyharang megfizeti.
Pest, 1839.
Lehet a szamár a
Juhász szeme fénye,
Lehet a kutyának
Hűség az erénye.
Szamár viszi nyögve
Gazdája motyóját,
Körülcsatinázza
Eb ostorozóját.
Szamárnak eszébe
Sem jut, mi tehert visz,
Ebnek kutya gondja
Mily huncutot őriz.
Szamár-e a nemzet,
Vagy tán eb az ember?
Mért volna hiába
Teremtve a fegyver?
Hát legyen a nemzet
Gazdája magának,
A nép csak a népet
Ismerje urának.
Hallottuk, e század mint lépé fel,
Mint kelt ölén a harcok óriása,
Kinek világra dörgő bajvivása
Trónon királyokat sápaszta el.
Eped a nép hű szív reményivel,
Remélt jogot s nem nyert imádkozása;
Mi több, a zsarnok, hogy tervét ne lássa,
A nép szemét kiszúrta – semmivel.
A semmi: biztatás volt, léha zálog
A harcmezőn tékozlott mindenért,
Mert áldozának kinccsel honfivért.
Imé! szemekről elmulék a hályog;
Ti megrabolt hazáju nemzetek,
Lesz még idő, akkor ne higyetek!
Pest, 1839.
A pórkunyhóban gyermek született,
Egy rabbal e földnek több rabja lett.
Szegény a kunyhó, hangos és hideg;
Az élet árva benne és rideg.
Száműzve onnan minden földi jó,
De a nyomor két kézzel fogható.
És mégis örvend a szegény anya,
Bár öröme vég nélkül tartana!
Örvend ama gyermeknek, aki még
Szíve alatt elkárhoztattaték. –
Ki fájdalommal szülted magzatod,
Hogy léteért megáld, nem várhatod,
Ő fog körülgondolni, nézni és
Első csapás fején a születés. –
Mi jobb az életnél s mi gyászosabb,
Mint az, hogy aki él, százszorta rab?
Mert nem szabadnak bosszus istenek
Csak fél erényt s hatást engedtenek.
Fekszel te, kisgyermek, szűk póla közt,
Téged keresztvíz és könyű föröszt.
Szunyadj el inkább s többé föl se kelj,
Számodra sír lesz jó nyugalmi hely.
Földön kikötvék a nagyság, erény,
Csak szánakoznak a kín emberén.
Bármit mivelj, bár tedd ki lelkedet,
Mint szolga ontnád élő véredet.
Pest, 1839.
Mátyás király a barázdát
Egyenesre szabta,
És a vékát, ha tetés volt,
Egyiránt lecsapta.
A szekérkerek nyomát
Jól egymásba vette,
Mert a jó rendet, szabályt
Igazán szerette.
Mátyás király a só árát
Alászállitotta,
És a mértéket derékül
Megnagyobbitotta.
S a magyarnak hogy legyen
Igazsága tiszta,
Még az itcét, a borost
Megcinkotaizta.
Harkács, 1836.
Fölnézsz az égre, hű felebarát,
Szántván az új mezőnek ugarát.
Kémlelgeted, honnan fordul a szél,
Csak szánts, remélj madár zengésinél.
Napfényt, esőt kérvén, ajkad remeg,
Munkád az ég hogy bőven áldja meg.
Ki tudja még, s lehet, könyhullatás
Lesz majdan a jövendő aratás.
Pest, 1839.
Isten, magas vezére
Árpád csatáinak,
Buzdúlj dicső segélyre
Késő utódinak!
Te hívtad őt keresni
Bajtársival hazát,
Kárpátokon vezetted
Szép Hunniába át.
Azóta négy folyam közt,
Innen Kárpátokon,
Vész- s nyugalomban áll fenn
A vér-szerezte hon.
Fölötte új remények
Virági fejlenek,
Dicső napok korányi
Egén feltüntenek.
Ne hagyd sötét napokká
Borúlni hajnalát,
Mely századok homályin
Csak most ragyoghat át!
Ne nézd szegény apáid
Egyezredes bünét,
Hogy ők balul fogának
Föl, népek Istenét!
Nem hűtlenül, de gyarlón
Szegők törvényedet;
Gyarló bünért ne verd meg
Örökre népedet!
Ne verj, ha vad szokásból
Vért áldozánk neked,
S hadak futó lovával
Tiszteltük ünneped!
Bár véres ajkkal ittunk
Győzelmi áldomást;
De nagy nevedre eskve
Küzdők a bajvívást.
Durván, de hűn imádtunk,
Sok népnek Istenét,
Halmok fokán zajongván
Pogányok énekét.
Oh, áldj, miként megáldál
Vészinkben ekkorig,
Hirünk fényes kelettől
Hordozva nyugotig.
Polgárerényt lobogtass
A honfi keblében,
Tartsd fenn magad a földi
Királyok képében!
Támaszd fel újra e hont,
Erkölcsöt olts belé,
Hogy közhatás buzogjon
Közérdekek felé.
S ne lásson oly hazát, mint
Kedves magyar hazánk,
A messze elmenő nap,
S a nagy, kerek világ!
Természetes, hogy amikor már
Engem meg fognak itélni,
Lerázva testiségem kérgét,
Régen nem is fogok élni.
És mondva lesz, hogy én homályos
Voltam beszédben, iratban;
Sebaj! de az csupán azért, mert
Könnyelműség van divatban.
Magamrul én annyit tudok, hogy
Bántam dolgok nehezével,
Küzdöttem egy-egy gondolattal,
Egy-egy isteni eszmével.
Én népszerűtlen, jómagam hát
Egy más korral vigasztalom,
Idő előtt csak meg ne ölne
A fölszín és az unalom.
Ha mégis, amit nem szeretnék,
Meglenne – jól megértsetek:
Édes barátim! engemet majd
Jó mély sírba temessetek.
