A gyár kéménye torkán kiszalad
Mély hörgés közt a végső füstdarab.
A gépek testén izzad az acél,
S a lankadtizmú munkás hazatér.
Még homlokán a munka gyöngye ég,
Mire elfogy a sovány estebéd;
Majd a kanócmécs világába bámul
S nyitott szemekkel álmodik magárul.
Egy új világot teremt meg, miben
Kifáradt izma olykor megpihen
S a tő, mit vére hullásával ápol,
Neki is juttat olykor a világból.
Alig dereng a hajnal szőke pírja,
Már a gyár füttye új robotra hívja.
És álma a felszálló barna füsttel
A szürke égen semmiségbe tünt el.
A füst hatalmas felleggé verődik,
Villáma tépi a gyárak tetőit,
Langyos esője dús kalászt nevel —
Ó, csak az elszállt álomkép vesz el…
Álmodjatok csak, testvérek, tovább,
Én összegyűjtöm elszánt táborát
Álmaitoknak s felleg lesz belőle:
Villáma pusztít, nevel az esője.
Hol palotákat a villám lerombol,
Kalászt nevel ott az eső a romból.
Álmodjatok csak… ó, ezek az álmok
Ujjáteremtik egykor a világot!
