Farkas Antal: Aratás

Benépesült a délibáb hazája:
Pacsirtaszóra kelő szorgalom
Munkás csoportja izzad szakadásig
A forró fényben, híves hajnalon.

Még a fiastyúk is feljő, mikorra
Daluk elszunnyad öreg éjfelen.
Egy rövid álmot alszanak szegények
És táboruk megint talpon terem.

Ó, hány bukik fel, elejtvén kaszáját
A nap hevében, munka nehezén.
Hánynak vére festi meg a tarlót
S az új kenyérből nem harap szegény.

Ki verejtékkel öntözi a földet,
Annak fekete kenyér se marad…
Mért hazudjátok hát, hogy aki szánt, vet,
Aki dolgozik, izzad, az arat?

Hiszen a magnak más tartja a zsákot,
Lefoglalózza a jövő tavaszt,
S tarlók kopárán szomorún csatangol
Éhes gebéje mellett a paraszt…

Farkas Antal: Álmok

A gyár kéménye torkán kiszalad
Mély hörgés közt a végső füstdarab.
A gépek testén izzad az acél,
S a lankadtizmú munkás hazatér.

Még homlokán a munka gyöngye ég,
Mire elfogy a sovány estebéd;
Majd a kanócmécs világába bámul
S nyitott szemekkel álmodik magárul.

Egy új világot teremt meg, miben
Kifáradt izma olykor megpihen
S a tő, mit vére hullásával ápol,
Neki is juttat olykor a világból.

Alig dereng a hajnal szőke pírja,
Már a gyár füttye új robotra hívja.
És álma a felszálló barna füsttel
A szürke égen semmiségbe tünt el.

A füst hatalmas felleggé verődik,
Villáma tépi a gyárak tetőit,
Langyos esője dús kalászt nevel —
Ó, csak az elszállt álomkép vesz el…

Álmodjatok csak, testvérek, tovább,
Én összegyűjtöm elszánt táborát
Álmaitoknak s felleg lesz belőle:
Villáma pusztít, nevel az esője.

Hol palotákat a villám lerombol,
Kalászt nevel ott az eső a romból.
Álmodjatok csak… ó, ezek az álmok
Ujjáteremtik egykor a világot!

Farkas Antal: A tariáni csősz fia

A tarjáni szőlőkbe nőtt fel
S derék legénnyé lett idővel.
Nótára a rigó kapatta,
Pacsirta tanította meg,
A muzsikát maga faragta
A pendelyes kis csőszgyerek.
Most is, kamasz legénykorában
A nóta volt az istene.
Verte oly istenigazában,
Hogy a húr úgy szakadt bele.
A húr után a szive jött és
Nem használt semmiféle költés:
Elhallgatott, nem muzsikál
Ifjú Katona Méti Mihály.

Tarjáni szőlőcsősz fiának
Fenyőfakoporsót csinálnak…
Elő, elő tambura-banda,
Mit Hendók mester alkotanda.
A nagybőgő gazdátlanul van,
A Miska elpihent az Urban.
A vén csősz siratván fiát,
Miatyánkot, istennyilát
Összekever, imádkozik,
Ha megunja, káromkodik.
Butykosábul fűt-fát kinál.
Sajnálja az egyetlenegyet,
Akit az Úr hatalma elvett,
Öreg Katona Méti Mihály.

Pocok cigány a felsővároson,
Lakik valahol a cigánysoron.
Haragszik ám a tamburára:
Azóta ment le a hegedű ára.
Hajós -, kőműves -, ácslegények,
Kik télvíz idején henyélnek,
Kocsmázni járnak tamburával,
Ujjat húznak szegény cigánnyal.
Fülébe jut a gyászeset:
Egy tamburással kevesebb
És neki több kárt nem csinál
Ifjú Méti Mihály.

Kilenc fiát felöltözteti mind,
Kinek kabát nem jut, kinek meg ing,
Kinek fülig ér le a kalap,
Kinek a feje födetlen marad.
A frakk lecsüng a meztelen bokáig,
A félcipővel öreg csizma párzik.
Szerszámjaikat a kezükbe adja,
Aztán megindul a fióka-banda
Egy zöldpapiros koszorúval,
Rikító gyásszal, néma búval
A tarjám szőlők fele…
Ott gyász van, nem szól a zene.
(Hallgat a tamburás, ha gyászol,
Tartózkodik a muzsikától.)
Jöttükre a kunyhó elé kiáll,
Vörös szemekkel, megtörött alakkal
Öreg Katona Méti Mihály.

A Pocok-banda szól… a húr zokog.
“Ismersz-e? — szól a vén Pocok —
Sokat húztam én egyedül magadnak,
Most huzatok a bandámmal fiadnak…”
Kezet fognak, sír, jajgat a zene.
Hull a tarjáni szőlők levele.
A tamburások szeme nedvesül
(Tán porszemet csapott a szél bele.)
S a vén csősz lelke felderül.
Butykos után néz a kemence torkán
(Kerül még ital a Katona-portán),
A Pocok-fiúk húzzák keserűn,
Hogy eltörött a hegedűm…
S a vén Pocoknak kiperdül a könnye,
Hogy végignéz kilenc élő fián:
Mikor lesznek ily boldogok, miként most
Ifjú Katona Méti Mihály!…