Elborítá már a’ mord tél zúzzal a’ kertben a’ főldet;
Hol a’ kihóltt táblák’ szélin meglátván a’ télizőldet:
Nézd Suscsim ez nem változik, igy szóllék, a’ víg kikelet,
A’ melly köntöst adott reá, abban innepli a’ telet!
Ah! így sohajt erre Suscsi, hív képe ő szerelmünknek,
Melly csak véglehelletével enyészik-el életünknek;
Én legalább fogadom hogy értted égő szeretetem
Élni fog, míg azt magammal a’ sírba el nem temetem!
Ellágyúlva szorítottam ekkor mellyemhez lyányomat,
’S koronákkal nem cseréltem vólna fel bóldogságomat!
Azomban a’ víg kikelet lemosolygott r’ánk az égről,
S’ mosolygásával elűzte a’ bús telet a’ térségről;
S’ ámbár első-szülöttével kikircsel azt felczifrázta,
De az erdőt zőld lombokkal újra még fel nem ruházta,
A’ midőn már az én Suscsim a’ barna Ferihez hajolt;
Ekkor vettem én is észre, hogy jó Suscsim is – Aszszony vólt?
