Mért ver illy búsan ez a’ szív?
Mért fakadoznak e’ könnyek?
Néktek elhúnytt örömeim,
Néktek ah ömlik özönnyek!
Tűnnek az öröm’ napjai,
‘S bús ködbe borúl életünk,
Sírunk sohajtunk utánok
De semmit viszsza nem nyerhetünk.
Bús szívem mit esengsz érttek
Mint a’ gyermek bábja után sír?
Nincs kegyelem az ércz sorsnál,
Nincs több öröm ‘s remény, csak – a’ sír!
Egykor én is bóldog vóltam
‘S vídám mint az öröm maga,
De alig tűne-fel hajnalom,
Már lesüllyede szép csillaga.
Most a’ bánat velem fekszik
‘S dúlja sok álmatlan éjjelem,
Az alkonyat könnyekben hágy-el
‘S könnyekben talál bús reggelem.
Meddig kínzaszsz bal Végezés?
Szűntesd bús szívem szenvedésit;
Vagy ha csak kínokra születtem,
Állítsd-el – ‘s áldalak – verésit!
