Eleget fészkeltem
varangyos békák közt,
émelyítő tóban:
kirepülök mostan,
magasságok felé
vezet fel az utam.
Lássuk: megbírja-e
szárnyam a kék eget,
hol csúf idétlenek
torz szája nem temet.
Lássam a végtelent,
tudni akarom, hogy:
álmokkal delejes,
zűrös nagy messzeség,
trónoló magasság
számomra mit jelent.
Rajta hát, szárnyaim!
Íveljétek átal
szeplőtlen áhítat
honába a szegény,
pelyhes ábrándokat,
büszkeszép vágyaim!
S ti alant maradtak,
ha ide-oda kalimpál
szédülten a sas:
lőjjétek le!
Ha bölcsője volt:
legyen sírja is
a Hargita-havas.
