Tudós könyvben nincs megírva,
Hogy merre van Árpád sírja.
De figyeld a madár dalát,
Feldobogó szíved szavát,
Hangjait az ősmesének:
Így csendül a regős ének!
A nagy síkság ott kezdődik,
A nagy erdő ott végződik;
Zúgó folyó folyik arra,
Ütődik a hab a habra,
És a szemed elmerengve
Tekinthet a végtelenbe.
Róna szélén, hegyek alján
Levél zöldül három nagy fán,
Három bokron madár dalol,
Selyemfű kél a föld alól.
Aranyvessző minden szála,
Beragyog az éjszakába,
Hogyha Árpád lóra pattan
S odaszáll a halhatatlan
Ős-leventék táborába…
Elleninket űzi, vágja,
Kik rohannak törve, futva…
S felragyog a hadak útja!
Árpád sírja, dicső hamva
Selyemfűvel van takarva.
Három nagy fán zengő levél:
Télen, nyáron hős dalt regél;
Télen, nyáron egyre zöldül,
Táplálkozik drága földbül,
Gyöngyharmatból, napsugárból,
Magyar nemzet áldásából.
