Havas István

Havas István: Árpád sírja

Tudós könyvben nincs megírva,
Hogy merre van Árpád sírja.
De figyeld a madár dalát,
Feldobogó szíved szavát,
Hangjait az ősmesének:
Így csendül a regős ének!

A nagy síkság ott kezdődik,
A nagy erdő ott végződik;
Zúgó folyó folyik arra,
Ütődik a hab a habra,
És a szemed elmerengve
Tekinthet a végtelenbe.

Róna szélén, hegyek alján
Levél zöldül három nagy fán,
Három bokron madár dalol,
Selyemfű kél a föld alól.
Aranyvessző minden szála,
Beragyog az éjszakába,
Hogyha Árpád lóra pattan
S odaszáll a halhatatlan
Ős-leventék táborába…
Elleninket űzi, vágja,
Kik rohannak törve, futva…
S felragyog a hadak útja!

Árpád sírja, dicső hamva
Selyemfűvel van takarva.
Három nagy fán zengő levél:
Télen, nyáron hős dalt regél;
Télen, nyáron egyre zöldül,
Táplálkozik drága földbül,
Gyöngyharmatból, napsugárból,
Magyar nemzet áldásából.

Havas István: Elfelejtselek?

Hangod zenél a szél szavában
A hársak közt a vén hegyen,
A fülemüle-csattogásban
A zugligeti réteken.
S mikor eláll a dal s a szél,
A csend is terólad beszél,
Amint megül a hegy, a völgy felett…
S te azt akarod, hogy elfelejtselek?!

Az esti tó ezüst szinében
Két gyémánt-szemed rám derül,
A tündérarcu messzeségben
Kedved és vágyad hegedül.
A patak pergő gyöngyein,
Erdő lombszegte völgyein:
Sugár alakod ringva száll, lebeg…
S te azt akarod, hogy elfelejtselek?!

Ha Beethoven-szonáta zendül
A művészverte húr szaván,
Ha Chopin édes álma rezdül
Föl a hangverseny-zongorán;
Ha Liszt, Erkel szent hangjai
Szívemig tudnak szállani:
Ott állsz mellettem, mindig rádlelek…
S te azt akarod, hogy elfelejtselek?!

Ha egyedül járok, ha mással,
Kocsin, hajón, porban gyalog,
Fényes nappal, vak éjszakákban,
Hol kis mécs lángja sem ragyog:
Halkan követsz s követlek én,
Én az árnyék, te meg a fény…
Bele ragyog az árnyékba kék szemed…
S te azt akarod, hogy elfelejtselek?!

Megtenném, elfelejtenélek,
De te vagy szép gyermekkorom,
Melytől a szív s dal újra éled,
S kifog a gondon, bún, koron.
Te vagy a Nap, te tiszta ég,
S én rája ne tekintenék,
Hol éjben is néz rám csillagsereg!…
Oh, hogy tegyem meg, hogy felejtselek!

Havas István: Hallga, tél csendje…

Haliga, tél csendje nevet a Iákon,
Hallga, hó zenél a bütykös átfon!
Jókedvű pillék csattogva szállnak,
Nincs végehossza a muzsikának.

Tündéri sereg dalol a télnek,
Biztatón mondja: “Melegedj, lélek.
Álmokat hullat a tél szitája,
Szívedben haji ki akácvirága!”

…melegítsz, erdő… A fák között messze.
Vakító fehér ködökbe veszve,
Rózsákkal keblén, égkék ruhába,
Felém siet az emlékek lánya!

Szemébe’ könny gyújt hétszínű lángot.
Hallga, télerdőn hív űzni álmot!
– S elindulok véle, kéz kezet fogva.
Úttalun úton lelünk-e nyomra?!

1923.

Havas István: Egy udvarház előtt

Öreg udvarház, jó bizakodóm,
Ablakszemedben furcsa fény sajog.
Morózus bátya, kit civakodón
Találtak itt a rózsás hajnalok,
Nézd, készülődnek mérges viharok!

Felfortyansz néha nyers-darabosan.
Veríték gyönge arcod homlokán,
Midőn nógatnak a hívek, sokan:
Szabódj a korhoz, durcás kőmokány,
Értsd meg, az idő soha meg nem áll!

Könyöklődön kék páva ül: a gőg.
Évszázadok tükrébe bámuló.
S a dáridókon rajtfelejtkezöt,
Jaj, fel ne rázza az őszinte szó,
S fölzeng, bár úgy fáj, a gyászinduló!

1917.

Havas István: Hortobágyon

Hortobágyon álldogálok,
Nézem a nagy pusztaságot,
A jószágot, a napkeltét,
A pásztorok tarka rendjét.

Megdobbanó halk üteme,
Méltóságos tekintete:
A magános, de nem árva
Magyar lélek komolysága.

A nyár villó szemefénye
Mozdul messzi kékségébe,
Mit a kerek égboltozat
Végnélküli határa szab.

S a zárni földhalmok felett
Forrázni kezd a délmeleg;
összeolvad a táj, az ég,
A szomszédság, a messzeség.

Emelkedik a szint árja…
A sugárhad fénycsodája
S az eleven távoliság
Elkápráztat mint délibáb.

Havas István: Harcos költő

A természet volt első nagy szerelmem,
Visszhangja még ma is cseng énekemben.
Ő a nagyság, szépség, örök adat,
Mikor egy-egy dal szivemben fakad,
Ő az élet, bárha a szerelem,
Barátság, pálya és más küzdelem
Gond-aggodalma merül is elém –
Ma vallomás, de holnap költemény.

Komédiás a költő, hazudik,
Aki divatnak veri húrjait,
Hizeleg a kornak, iránynak,
Szerepet játszva áll cigánynak.
Olcsó becsvágya a taps és siker,
Midőn a fórumon szavalni mer.

Költő, ki járja népe útjait,
Nem azokból való, kit elvakít
A dicsőség könnyű párázata.
A dal a mélységek sugallata.
A harcos költő küzd, de nem komor,
A közöny átka rája nem tipor.
A küldetés tudata vértezi,
Aki az ezrek sorsát érezi.

Látó, lelkes, ha áldott Napja kel:
A magány, melybe rejtve énekel,
Vággyal, hittel és álmokkal teli
Lelkét meglátva, kiteregeti.
A harcos költő itt se társtalan,
A látnok-isten szeme rajta van.

A fény volt ősi küldője, a hajnal,
Hogy ébredést daloljon férfiajkkal;
Adatott élményt, színt, hangot neki
S ő a pusztában is fölkeltheti
Az emberbarmot, aki elaludt –
Örök küzdelme, nyithat csak kaput
A gyávák lelkén, mert a harc: király,
Nagyobbat nála Isten se kínál.

Havas István: A kölni dóm

Hatszáz esztendő álma és türelme
Alkotta ezt a templomremeket.
Ezerszer állt meg a kéz, munka, elme,
És kidőltek lánglelkű mesterek.

A dómot (minden dómok legnagyobbját)
Sóváran nézi fényivó szemem:
Elnézi bátor ívelésű tornyát,
És könnybelábad szent szépségeken.

Vakítja tán a pompa, hódolat?
Úristen, ebbe a kőalkotásba
Kevésbbé látja kegyes voltodat?

És megindít az ívek csipkeszárnya,
Hajlásúk, amint együvé borul:
Megtért kezek, mik küzdtek botorul.

1930.

Havas István: Közelg az éj

Közelg az éj, hidegre fordult
Az idő, jöjj hát paplanom,
Takarj be! Rokon melegedben
Sorsom’ viselve, alhatom.
Takarj be, eleven színed’
Jó látnom, amint rám borul.
A világ ugyis fekete,
A láthatár meg egyre komorul.

A föld ma csapszékben forog,
Sárban és vérben vigyorog.
Földindulása szinte fenevad
S elbujhatok-e egy paplan alatt!?
Altass el, Uram, mégis ez a jó,
Az álom élet, Nirvána-folyó.
Ölén elalszik fáradt gyermeked
S ha akarod, holnap felébredek.

Havas István: Abonyban

Beszédes érc, a május aranyában
Löveld csak messzeható sugarad,
Ünnepre készül a város, vidáman
Hullámzik hozzád, fel, a hódolat!

Teljék gyönyöre figyelő szemednek,
Virággal, szép dallal írósereg
Jött, százéves költő! Hálát, szerelmet
Araszt nevedre az Emlékezet.

S kondul szavaid mély magyar harangja:
Abony, megvette egykor szívemet
Két tornyod. Engem is megihletett.

Harminckettőt lelt bár fiad Majlandba,
Ezt a kettőt dalolta ajka szebbnek,
Mérföld-jelzőit boldog életemnek.

Abonyi Lajos szobra előtt, 1933. május 7.