Hortobágyon álldogálok,
Nézem a nagy pusztaságot,
A jószágot, a napkeltét,
A pásztorok tarka rendjét.
Megdobbanó halk üteme,
Méltóságos tekintete:
A magános, de nem árva
Magyar lélek komolysága.
A nyár villó szemefénye
Mozdul messzi kékségébe,
Mit a kerek égboltozat
Végnélküli határa szab.
S a zárni földhalmok felett
Forrázni kezd a délmeleg;
összeolvad a táj, az ég,
A szomszédság, a messzeség.
Emelkedik a szint árja…
A sugárhad fénycsodája
S az eleven távoliság
Elkápráztat mint délibáb.
