Égj, füstölögj vigan, te jó szivar!
Kék füstödön még hadd merengjek el,
Röptét ha látom, tán lelkemnek is
Magasba szállni újra vágya kel.
Óh, jó barátom vagy te, elvonod
A föld- rögétől lelkem, és ami
Szememből már-már végképp kiapadt:
Egy pár könyűt is tudsz fakasztani!
Ah, a mi sorsunk oly hasonlatos!
Hisz mindkettőnknek folyton égni kell!
Még egy utolsó füst — egy végsohaj,
S aztán örökre elfelednek, el!
De ellentétek is vagyunk: tüzed,
Bár holt anyag vagy, égre szállni készt;
Mig engemet, az embert, földre sujt
A láng, mi bennem titkon dúl, emészt!
Csak füstölögj!…a percek múlnak… és
— Örökre még szenvedni sem lehet!
Te is kialszol, — elszáll lelkem is,
Hová, mivé lesz? — nincs rá felelet!
Ha majd tüzed, mely vígan ég, kihalt,
És lerogyok én is a kín alatt:
Emlék jelűi mindkettőnk részirül
A kezdet és vég: hamv és por marad!
A szél majd ezt is elragadja… és
Az országútak fáradt vándora,
Ha tán szemébe megy — nem tudja meg:
Szivarhamv-é, vagy emberszív pora?
