Kedves leány, ne fuss, ne hagyj!
Hiszen te egy virágszál vagy.
S a kis virág illatszeszét
Szellőcske, lebke hordja szét.
Igaz, hajlong a kis növény,
De egy helyben megáll tövén.
És földanyánk emlőitül
Nem válik ő meg hűtlenül.
A kis virágra nap lövell
Égről, élesztő fényivel,
És úgy derül, és úgy virúl:
Ha rá az ég harmatja hull.
Érted kedves leányka, ládd,
Szemem hullatja harmatát!
És két szemem tűz fényinél
Nekem jobban derülhetnél!
De te magadhoz hűtelen,
Kegyetlenül bánsz én velem.
Sem szemnapom, sem harmatja
Kebled jegét nem olvasztja.
Térj a természethez, s hozám,
Ki értted nyugtom áldozám,
Ha el nem oltod e vihart,
Az tán a síron túl is tart.
De futsz te tőlem, és szaladsz,
Esdéseimre szót sem adsz.
Míg én pillantatod várom:
Tünsz, mint zergék a kőszálon.
Szaladj, szaladj, Ámor nyilát
Feszitné bár hamar reád,
Majd meglátnád, a hókebel
Szökésért többé nem lehel.
Szép nővadat Ámor ha lő,
Nem hal, csak megszelídül ő,
Kiben csak a vad érzetet
Gyilkolja meg a szeretet.
