Ferdevállas, kajlabajszú emberfiák,
kopott a ruhájuk, roggyan a lábuk
s a derekuk roppan a meddő tusán.
Kenyér, kenyér! – és holmi rongy a testen;
ebben merül ki minden akarat.
Egy kicsi ház, kertecske, társ, gyermekek
– teremtő Isten, milyen nagy dolog!
Nézem őket, babonázott szemmel nézem.
Őskép. A poros úton mendegélnek.
Ezt így, valahol már láttam, régen.
Ez hát az árnyék? – kérdeztem akkor,
nem felelt senki.
Az emberek bámulva elmeredtek a kérdésemen.
– Most is kérdem. Nem érti senkisem.
