Letűnt ifjúságom édes arany álma,
Hervadt szivtavaszom első ibolyája.
Éltem hajnalának első harmatcseppje.
Szivem gyöngyvirága, lelkem nefelejtse.
Elsötétült egem egyetlen csillaga.
Mely lelkemre áldást s malasztot ragyoga,
Téged feledjelek?!
Tied volt arczomnak első pirulása,
Ébredő szivemnek első dobbanása,
Tied kebelemnek legelső fohásza.
Első hevülése, első égő vágya,
Tied mosolygásom, tied első könyem,
Tied – a tied volt az én egész lelkem,
És én feledjelek?!
A felkelő napnak ragyogó sugara,
A szelid hold méla, ábrándos világa,
Az öröm, mely a pacsirta dalában szól,
A bánat, melyet a fülmile panaszol,
A tavasz virági, csillagi az égnek:
Téged emlegetnek, te rólad beszélnek –
És én feledjelek?!
Oh te legszebb álom! te legszebb valóság!
Te legédesb bánat, – te fájó boldogság!
Te feltalált pokol, – te elveszett éden!
Te fenmaradt sugár az elborult égen:
Imádva borul le te előtted lelkem:
Te legszentebb emlék – oh első szerelmem!
Soha nem feledlek!
