Volt, hol nem volt – volt egyszer egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat,
Pedig ő lóra, nyeregbe született,
S gyalog bandukolta át az életet.
Két balkézzel az ember mit csinál?
Nem lehet avval csak koldus vagy király.
S a jó lovagnak két balkeze volt,
És mindegyikről egy sor rege szólt.
Állt egy csodavár felhők magasán,
Hová a villám is lovon járt talán.
S makacsul a lovag gondolt nagyot,
Hogy elmegy ő oda is, elmegy gyalog.
Zsebe üres volt, cókmókja semmi –
Hogy fog ez a lovag oly messzire elmenni?
És ment: vadon éj, magas ég a sátra –
Egy lépést előre és kettőt hátra.
Boronaszegeken, borotva-élen –
Mezítláb nyáron, bocskorba télen –
Gurult mint a gnóm, kúszott mint az inda,
Éren át, lápon, amely csalafinta.
S rongyosan, ócskán a lovatlan lovag
Megtette mégis a kegyetlen utat.
És mire térdig elkopott a lába,
Följutott végre a fenséges várba. –
De szóltak az urak: “Eb ura fakó!
Ez a lovag nem közibénk való.
Ez a lovag rozsdás!” Nagy, öreg hiba,
S támadt a dologból szörnyű galiba.
Rozsda mindenen fog – a rozsdán semmi,
Ha mondják: rozsda – rozsdának kell lenni.
Próbált mosakodni, mosott szerecsent,
A rozsda ott maradt, s többé ki se ment.
Lúgozták, nyúzták, súrolták szegényt,
És mártogatták, mint borba a lepényt,
Hiába minden, megmaradt a folt,
És látni nyomban, hogy az rozsda volt.
És káromkodott a lovag nagyot.
“Kiheverem, hisz fiatal vagyok.”
De hogy véletlen a tükörbe nézett:
Ime megszállta a fehér igézet.
Deres volt a feje, hó a szakálla,
S őszi avarban botorkált a lába.
Fölszisszent a lovag: “Csalás! csalás!
Még szüret se volt, nem volt aratás.
Még rózsa se nyílt, pacsirta se szóla –
És mindeneknek már vége is volna?…”
Felült a lovag a kemence-padkára,
És ríni kezdett istenigazába.
Ekkor eljöttek a csitri leányok,
Süldő menyecskék, édes tündérálmok,
És békítették mézes-mázos szóval,
És jól tartották minden földi jóval.
S megállt előtte egy rózsás babona,
Csintalan, édes, a tavasz mosolya.
Barackot nyomott a feje búbjára,
S menten a lovag felocsudott rája:
“Ismerlek téged óperencián túl
Édes nagymamád fiatal korábul.
Te ő vagy, ne tagadd – szakasztott mása,
Nem is foghatnálak senkire másra.
Mert sose láttam hozzá foghatót –
– Ó, bezzeg akkor drága volt a csók!
Aki epedt, azt hagyták csak epedni –
– Ó, nem oly könnyű volt akkor szeretni!
Minden kis kegynek felszökött az ára,
Nem pocsékolták álmok lovagjára.
Ki merész nem volt, az hoppon maradt,
A szerencse előle elszaladt…
– Ó, szomjúságok bűbájos kora,
Te nekem vissza nem térsz már soha!”
