Juszuf, a költő, hármat szeretett:
A dalt, a lányt és a kerevetet.
A lány legyen ifju, – a kerevet,
Ha pua, akár régi is lehet.
A lány legyen tüzes s a dal, ha szól
Ne rúgja ki a földet láb alól.
Juszuf bölcsesége ilyenforma volt. –
Egyszer egy ifju jött hozzá és szólt:
Juszuf ibn Ali, mester! Im egy dalt
Hozék, hogy biráld, nem hogy magasztald.
Együgyű szívvel irtam, – te tudod:
Mit ér, mit nem ér az ilyen dolog.
És Juszuf szavába vágott: “Elég!
Vershez nem kell előljáró beszéd.
Olvass!” – És az ifju halk, elfogott
Hangon, növekvő hévvel olvasott:
Tubafa virága, bülbül édes titka:
Ó csók! miben vagyon édességed nyitja?
Tubafa leveli csöngnek-bongnak, szólnak,
Ó de csattanása édesebb a csóknak.
Hetedik mennyország csöndes éjszakákon
Le-leszáll és lánykám ajkán megtalálom.
Olthatatlan szomjuság oltója, szítója:
Gyönyör vagy, halál vagy, szerelemnek csókja!
Egyszerre nesz – ki az? – a költő int,
Elhallgat az ifju és föltekint.
Az ajtófüggöny szétnyil sebtibe
S Leila szökell bé, Juszuf kedvese.
S mint a dzsin, ki áldozatára csap,
Édes költője ajkihoz tapadt.
Csókolja hosszan, némán, édesen,
Kábultan áll az ifju – mit tegyen?
Hurikra gondol, véli álmodik,
Végre egy hang üti meg füleit.
Juszuf szólalt meg – kedvese fejét
Redős leplébe elrejtve elébb:
“Allah lényét ne fürkészd, csak imádd!
S a csókot gyakorold s ne magyarázd.”
