Kiss József: A csók

Juszuf, a költő, hármat szeretett:
A dalt, a lányt és a kerevetet.

A lány legyen ifju, – a kerevet,
Ha pua, akár régi is lehet.

A lány legyen tüzes s a dal, ha szól
Ne rúgja ki a földet láb alól.

Juszuf bölcsesége ilyenforma volt. –
Egyszer egy ifju jött hozzá és szólt:

Juszuf ibn Ali, mester! Im egy dalt
Hozék, hogy biráld, nem hogy magasztald.

Együgyű szívvel irtam, – te tudod:
Mit ér, mit nem ér az ilyen dolog.

És Juszuf szavába vágott: “Elég!
Vershez nem kell előljáró beszéd.

Olvass!” – És az ifju halk, elfogott
Hangon, növekvő hévvel olvasott:

Tubafa virága, bülbül édes titka:
Ó csók! miben vagyon édességed nyitja?

Tubafa leveli csöngnek-bongnak, szólnak,
Ó de csattanása édesebb a csóknak.

Hetedik mennyország csöndes éjszakákon
Le-leszáll és lánykám ajkán megtalálom.

Olthatatlan szomjuság oltója, szítója:
Gyönyör vagy, halál vagy, szerelemnek csókja!

Egyszerre nesz – ki az? – a költő int,
Elhallgat az ifju és föltekint.

Az ajtófüggöny szétnyil sebtibe
S Leila szökell bé, Juszuf kedvese.

S mint a dzsin, ki áldozatára csap,
Édes költője ajkihoz tapadt.

Csókolja hosszan, némán, édesen,
Kábultan áll az ifju – mit tegyen?

Hurikra gondol, véli álmodik,
Végre egy hang üti meg füleit.

Juszuf szólalt meg – kedvese fejét
Redős leplébe elrejtve elébb:

“Allah lényét ne fürkészd, csak imádd!
S a csókot gyakorold s ne magyarázd.”

Kiss József: Város végén

Cigánysornak híjják falun,
Hol most télen-nyáron lakom,
Az utolsó házakat;
Ahol redves hegedűmet
Próbálgatom, sanyargatom:
Vaj’ bebizonyul-e hűnek
Vagy álnokul cserbehagy?

Rengeteg nagy ez a város,
Cigányokban nem hiányos,
Ó de nincs cigánysora!
Hej, keserű gúny van ebben,
Hogy ahol most szivárványos
Dalaimmal tanyát vertem:
Ez a ház is – palota.

Ember ember hátán lakja,
Ahogy sorsuk összecsapta,
Kapzsi, éhes emberek:
Ki kenyérre – ki szép szóra,
Ki hírnévre – ki aranyra –
Isten a megmondhatója,
Melyik a legéhesebb!

Egymás elől ki-kitérnek,
Óvatosak, mint a vétek,
Mitől félnek? – Nem tudom.
Szomszéd keze jó hiszemmel
Kilincsedre ritkán téved,
De a kandiság félszemmel
Besandít a kulcslyukon.

Micsoda szél hajtott ide,
Népes vadon közepibe,
Jó poéta, tégedet?
Hiszen a legzordonabb, vad,
Elátkozott rengetegbe’
Nem lehetnél elhagyottabb,
Mint e népboly közepett!…

S hangja is van e vadonnak,
Jobbra, balra robotolnak
Két vagy három zongorán –
Fenyveseknek vad zugását,
Felkorbácsolt Balatonnak
Dörgő-búgó csapkodását
Örömestebb hallanám!…

Rovogatom szélről szélre
Ezt a várost annyi éve,
Váltogatom a tanyát:
Hol elűztek, hol megszöktem,
De állandó nyugodt révre,
Melyről álmaimat szőttem,
Szegény fejem nem talált.

Meddig maradhatok itten?
Nem ringatom édes hitben,
Nem áltatom magamat.
Ah, a házbér olyan drága!
És az ember olcsó szörnyen!
Hogyha el nem űz a skála,
Majd nyomósb ok is akad.

Pedig kínos lenne válnom,
Megszoktam már új tanyámon,
Ah, és egyért kedvelem:
Nyilt messzeség mosolyog rám,
Kék hegyek a láthatáron,
És a felhőt vándorútján
Messzebb elkisérhetem!

Kiss József: Nagy fekete erdő…

Nagy fekete erdő sűrűségét járom,
Nagy fekete madár a kísérő párom,
Agyvelőmbe csapkod szárnya legyintése.
Menekülnék, de nincs a vadonnak rése.

Te fekete madár, sötét Gond, azt kérdem:
Meddig szürcsölgeted még cseppenként vérem!
Bölcsőtől a sírig, társam mind egy végbe,
Mikor hagysz magamra – mikor válunk végre?

“Mit érnél te avval, ha el is hagynálak?
A fekete erdő csak menne utánad:
Árnya rád borulna, felhője csak nyomna.
Örök szomorúság úgy is körülfogna…”

Kiss József: Heine

Engedd, ó mester, hogy e síri márvány
Tövén leadjam nálad vizitkártyám.

Montmartre tetőin, hol üdébb a gyep,
Ezt így kivánja rend és etikett.

Hogy soha árván ne maradjon sírja
Harrynak, ki a Két gránátost írta.

Adó ez néked, poéta-adó,
Te kétszer hontalan, száműzött zsidó.

Tömjénfüst, mely csak isteneket illet,
Mely száll, kering, míg dalaid keringnek. –

Eljár sírodhoz svéd és angol és dán,
Ha végigcsetlik szárazföldi útján.

S olykor németnek is megbotlik lába,
A Szajna partján sírodnak halmába.

Ha német volnék, nem merném megtenni,
Nem mernék én a sírodhoz elmenni.

Félnék, bosszúdban nem ismerve gátat,
Menten fejemhez vágod a fejfádat.

Tudom, ó mester, ezt is, mely reád vall:
Tennéd bűbájos édes gráciával.

Póz, pátosz nélkül, úgy, mint tetted hajdan,
Ha ingereltek, vagy ha voltál bajban.

És bajaid még ma sem értek véget,
Még mindig tengersok az ellenséged.

Síri nyugalmad megbontja egy átok,
Az a magányos könny egyre szivárog.

A régi sebek nyílnak, megújulnak,
Vandál kezek hűlt poraidhoz nyúlnak.

Meg-megpiszkálnak, szennyesedet mossák,
A régi bűnöd újra rád olvassák.

És lángnál, hőnél a fagy még erősebb –
S akik gyűlölnek, azok az erősek…

Kiss József: Mese

Volt, hol nem volt – volt egyszer egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat,

Pedig ő lóra, nyeregbe született,
S gyalog bandukolta át az életet.

Két balkézzel az ember mit csinál?
Nem lehet avval csak koldus vagy király.

S a jó lovagnak két balkeze volt,
És mindegyikről egy sor rege szólt.

Állt egy csodavár felhők magasán,
Hová a villám is lovon járt talán.

S makacsul a lovag gondolt nagyot,
Hogy elmegy ő oda is, elmegy gyalog.

Zsebe üres volt, cókmókja semmi –
Hogy fog ez a lovag oly messzire elmenni?

És ment: vadon éj, magas ég a sátra –
Egy lépést előre és kettőt hátra.

Boronaszegeken, borotva-élen –
Mezítláb nyáron, bocskorba télen –

Gurult mint a gnóm, kúszott mint az inda,
Éren át, lápon, amely csalafinta.

S rongyosan, ócskán a lovatlan lovag
Megtette mégis a kegyetlen utat.

És mire térdig elkopott a lába,
Följutott végre a fenséges várba. –

De szóltak az urak: “Eb ura fakó!
Ez a lovag nem közibénk való.

Ez a lovag rozsdás!” Nagy, öreg hiba,
S támadt a dologból szörnyű galiba.

Rozsda mindenen fog – a rozsdán semmi,
Ha mondják: rozsda – rozsdának kell lenni.

Próbált mosakodni, mosott szerecsent,
A rozsda ott maradt, s többé ki se ment.

Lúgozták, nyúzták, súrolták szegényt,
És mártogatták, mint borba a lepényt,

Hiába minden, megmaradt a folt,
És látni nyomban, hogy az rozsda volt.

És káromkodott a lovag nagyot.
“Kiheverem, hisz fiatal vagyok.”

De hogy véletlen a tükörbe nézett:
Ime megszállta a fehér igézet.

Deres volt a feje, hó a szakálla,
S őszi avarban botorkált a lába.

Fölszisszent a lovag: “Csalás! csalás!
Még szüret se volt, nem volt aratás.

Még rózsa se nyílt, pacsirta se szóla –
És mindeneknek már vége is volna?…”

Felült a lovag a kemence-padkára,
És ríni kezdett istenigazába.

Ekkor eljöttek a csitri leányok,
Süldő menyecskék, édes tündérálmok,

És békítették mézes-mázos szóval,
És jól tartották minden földi jóval.

S megállt előtte egy rózsás babona,
Csintalan, édes, a tavasz mosolya.

Barackot nyomott a feje búbjára,
S menten a lovag felocsudott rája:

“Ismerlek téged óperencián túl
Édes nagymamád fiatal korábul.

Te ő vagy, ne tagadd – szakasztott mása,
Nem is foghatnálak senkire másra.

Mert sose láttam hozzá foghatót –
– Ó, bezzeg akkor drága volt a csók!

Aki epedt, azt hagyták csak epedni –
– Ó, nem oly könnyű volt akkor szeretni!

Minden kis kegynek felszökött az ára,
Nem pocsékolták álmok lovagjára.

Ki merész nem volt, az hoppon maradt,
A szerencse előle elszaladt…

– Ó, szomjúságok bűbájos kora,
Te nekem vissza nem térsz már soha!”

Kiss József: A szirén

Túl nádon, éren, a nagy vizen túl
Áll a szirén és integet:
Ti földtelenek, jöjjetek!

Palástja bíbor és diadémje
Hajnalcsillagnál fényesebb –
S csalogat, hív: Siessetek!

Enyém a föld áldott kövérje,
A feltöretlen ős-ugar:
Törjétek – nem leszek fukar.

Enyém a pást, a prérik világa,
Hol senki nyája száz legel –
S a pányvát csak kivetni kell.

A föld gyomrában csillog az arany,
A kobalt-érc, az antimon:
Egy csákányért nektek adom.

Kavicsom gyémánt; van sóm, kenyerem,
Búzám, borom, s a gyermekem
Én mind egyformán szeretem.

Mostoha nincsen, se kitagadott,
Rabszolga nincsen, csak szabad –
Egy ég, egy lobogó alatt.

Tutajon, szálfán, szárnyas naszádon,
Ki ahogy tud, hát jöjjetek:
Ünneplőt vált a rengeteg! –

…s mennek halálba, örvénybe, lázba,
Sok százezer, vakon, bután –
Kapu zárul nyomuk után.

A bánya robban, a mocsár gyilkol,
Kerékbe tör a gyári gép –
Száz élet csak egy buborék!

Mennek halálba, örvénybe, lázba…
A szirén egyre csak dalol,
S mindig meghallják valahol.

Szerencse, hogy vaspánttal engem
Sziklához köt kor, gyöngeség,
S rontás ellen rontása véd.

Különben mennék, mint a többi,
Törtetve, vakon és bután
Az édes, csalfa hang után…

Kiss József: Egy sír

Valahol messze,
Valaha régen,
Megástak egy sírt
Temető-szélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak –
Én tudom csak.

Nem jártam arra,
De oda szállnék;
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él bennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem –
Merre kell mennem.

Te alszol ottan,
Édes jó anyám!…
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán,
Ha éltem sorát
Meghányom-vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem –
Be megkönnyezem.

Kiss József: Madonna

Hord mindenikünk szívében egy képet,
Egy nőről, ki minden nőnél fehérebb.

Egy földi asszonyt, ki, bár nincsen szárnya,
De makulátlan, foltja sincs, se árnya.

Ki tűrve tűr és nincsen egy jaja,
Kinek a neved végső sóhaja. –

Az, akit én szívemben őrizek,
Tanúja magam, hogy élt, létezett.

Orvúl a lelkét lopta belém
S e lélek szenved s szenvedek én

Elkárhozva földön, el – az égben,
Egy bolyongó átok a mindenségben:

Áldom a szívet, mely világra hozott,
Engem – az élő kárhozatot.

Zsidó asszony volt az édes anyám,
Máriának hivták e földi tanyán.

Én a fia vagyok, szegény útvesztett,
És roskadozva hordom a keresztet…

Kiss József: A Knyáz Potemkin

Fekete vizeken – hali-hé-hali-hó!
Száll a Knyáz Potemkin, a fekete hajó.
Süvítő szélvésznek a szemébe néznek
Jó hatszáz legények –
– Hali-hé-hali-hó! –
A fekete hajó.

Visz csempész dugárút vörös zászló alatt,
Tiltott rakománya a szabad gondolat.
Nyílt lázadást ringat, mint bölcső, fedelén
Hatszáz hajós legény –
– Hali-hé-hali-hó! –
A lázadó hajó!

Batumnál megfúrták – hali-hé-hali-hó! –
Krim alatt fölrobbant s tovább ment a hajó.
A sárga vizeken vad örvény nyelte el –
Vaj’ most hol vesztegel
– Hali-hé-hali-hó! –
A babonás hajó?

Jár, jár szakadatlan, jár csendbe, csendetlen,
Tovaleng bordátlan, kering feneketlen,
És árbóca hegyén
Lobogója a lengő piros északi fény –
– Hali-hé-hali-hó! –
A hazátlan hajó! –

És ahol megjelen és ahol partot ér,
Erőre kap a kar, fölforr a tunya vér,
Gőg, gazság elsápad, szem nyílik, lánc szakad
És minden rab szabad –
– Hali-hé-hali-hó! –
A szabadság-hajó!

– Te ura viharnak, tengernek, hajónak!
Ha elhívni látod poétádat jónak,
Ha üt majd az órám – hali-hé-hali-hó! –
– Pihenni mire jó? –
Hadd jöjjön el értem
Az a hajó!

A hatszáz legénnyel üljek ott egy sorba,
Mint a rózsák ülnek együtt egy bokorba.
Sívó pusztaságra, amely tikkad, szárad,
Vigyük el tavaszát a szabadulásnak.
– Hali-hé-hali-hó! –
Te örök szent hajó!