Sárika szentem, drága unokám,
Édes kis mókus, hallgass ide rám.
Én nemsokára innen elmegyek
Oda, hol nincsenek völgyek se hegyek,
Örömek sincsenek se bánatok. –
Ne sirj, hogy nagyapa hűtlen itthagyott,
Vigyázni fog reád, ha senki se vigyáz,
Utána ne emésszen téged semmi gyász,
Szeretni fog téged onnan messziről
Akkor is, ha minden már romba dől.
Lehet, hogy lesz, de az is meglehet,
Uj tüzek égnek a régi helyett.
Az asszony egy csókért mindenről lemond,
Azt tartja Hamlet, a dán bolond.
Majd egykor megértesz, kicsi csibém,
De akkor már rég nem leszek én.
Szemem csupa könny, hogy írom ezeket,
Még jobban, ha arcocskád rám nevet.
Kiss József versei
Kiss József: Az én imádságom
Mikor levetve papi biborát
S minden hivalgó földi éket,
A főpap öltött tiszta lenruhát,
S a legbensőbb szentélybe lépett,
Meghozni az urnak áldozatát,
S feloldani bűntől a népet:
Követve régi gyakorlatot,
Elsőbb magáért imádkozott.
S im én is, verve zönge kobozon
Az áhitat húrjait lágyan,
Először magamért imádkozom
Mélázó csöndes imádságban,
A költészet magasztos templomom,
Más templomot keveset jártam:
Az ihlet perce a szentélyem,
Hol bűnbocsánat nyilik nékem.
Nem zárt falak mögött kerestelek
Isten atyám! ki szerte lakol
A mindenségben, hol naprendszerek
Örök sürgése zúg-zakatol;
Ó, de ki mégis mindenekfelett
Művész lelkében nyilatkozol,
Erőd egy részét adván neki,
Versengve véled teremteni!
Megettem, uram, kenyerem javát,
S rögös pályán izzadtam, fáztam;
Izleltem az ifjuság mámorát
S mind ami szép e bohó lázban;
Lelkem nagy eszmék lángja járta át,
S Don-Quichoteként értük csatáztam:
Jó volt, szép volt: vele beérem,
S ifjuságom vissza nem kérem.
Mit kérjek hát? Hatalmat? hírnevet?
Fürödni napjuk sugarába?
Vagy gazdagságot, tenger kincseket,
Min lelkét veszti annyi kába?
A boldogsághoz melyik út vezet?
Töprenkedem, de mindhiába!
Fantóm ez is, perc ellegyinti,
S szemtől szembe nem látta – senki!
Egyszer egy király bölcsességet kért,
Hogy beláthasson mult s jövőbe,
S mikor pályája delelőre ért,
Rámondta ah, hogy minden dőre!
Rajongtam volna ifjan tán ezért,
De most nem kérek már belőle:
Félnék, hogy én is akként járok,
Mint ős időn fölkent királyod!
Nincs nagyravágyás bennem, ó uram!
Hogy tündököljem magas polcon,
Könnyű kedéllyel, játszi gondtalan
Viselem én koldus-darócom:
Madárként, melynek két hazája van,
Álom s való közt himbálódzom –
Agyagot gyúrni mesterségem:
A többihez mi közöm nékem?
Te tudod, mikor adj esőt, harmatot
S mozdítsa szél a poshadt léget,
S a szív redői közt te olvasod
A vergődést és a kétséget,
Te adsz örömet, te adsz bánatot,
S eloszlatod a sötétséget:
Minek kérni, Uram! tetőled,
Hisz vágyaink is tőled jőnek?
Ó vágyat adj, hatalmas szenvedélyt!
Mely tespedés-haláltól óvjon,
Ki lángolt, tévedt, vivódott – az élt,
Bár álerény rá gáncsot szórjon.
Ne vesztegeljek lomha túzokként,
Ó de repüljek mint a sólyom!
S haragod hangját kölcsönözd nekem,
Hogy dalom, ha kell, menydörgés legyen.
Kiss József: Fogytán a rím…
Fogytán a rím. Halkabban csendül,
Tudtam egy dalt a szerelemrül.
Az évek szárnya gyorsan rebben,
Más nóták jöttek, elfeledtem.
A szerelmet, azt nem sajnálom,
Ifjuság nélkül az csak álom,
De hogy a rímek cserbe hagytak,
Az oly szomoru gondolatnak.
…Látom olykor az utcán menni,
Ő rajta nem változott semmi,
Termete lenge, haja arany,
Csak én változtam, csak én magam.
Ő rám tekint, én rá tekintek,
S úgy rémlik, mintha tudna mindent,
Hogy ifjuság, dal s rím oda van –
S én oly szörnyen szégyellem magam!
Kiss József: Tragédiák
Azok a néma nagy tragédiák,
Hol vér nem foly, csak titkos könny pereg,
Vad örvényt rejt a síma felszín mélye,
Megoldás nincs – se bűn – csak bűnhödése,
Ó azok sujtók mindenek felett.
Van nekem is egy! Oly bús, megrázó,
Hogy ahhoz foghatót én nem tudok:
De ennek dalban sorját sohsem ejtem,
Egy percem van csak, amikor felejtem,
S ez az, midőn tinéktek dalolok.
Kiss József: Epilog
Ha visszanézek megfutott pályámra,
Hol, merre járt ez ütött-kopott gálya,
A futó szelek hogy játszottak véle,
Sodorták, vitték kényükre, kedvére,
Hogy törtem össze rakományvesztetten,
Aranyásóból vak koldus hogy lettem,
Kincseim lassan hogy eltékozoltam,
Valamicskét alig hogy hazahoztam:
A szivem fáj és szorongat nagy bánat
Azért, mi soha többé fel nem támad.
Egy elfecsérelt élet kéri számon
Termést igérő nagy szép ifjuságom.
Mert üres a szérü, fogytán az asztag,
És uj terméssel többé nem biztatnak.
Szerencse hogy jön a nagy téli álom,
Nyomortól megváltó – alig is várom. –
A medve elalszik, szénája rendbe’,
A te szénáddal ugyan furcsán vagy te.
Uj ébredésed te hiába várod,
Örökkön eltart a te téli álmod.
Kiss József: Ne űzzetek el…
Ne űzzetek el e szent koporsótól,
Hisz aki benn nyugszik, nekem is anyám,
Lemondtam önként minden földi jóról,
De az anyámhoz jussom van talán.
Ne ordítsátok folyton a fülembe:
Te idegen, keress magadnak más odút,
A sír számomra itt van kiszemelve,
Síromhoz erre, itt vezet az út.
Ne halljam folyton e bősz riadalmat,
Az oktalan vád őrült zsivaját,
Egykor tapsoltatok, mit zengtem, a dalnak,
S lantom másnak ma sem engedem át.
Nekem is úgy hazám ez, mint tinéktek,
És tartom a jusst hozzá holtomig,
Míg újra magyarul nem zengnek a végek,
És lantomon az utolsó hur el nem kopik.
Kiss József: Visszapillantás
Az életből én oly keveset loptam,
A gyönyör körül csak ugy ácsorogtam,
S most jön, kemény marokkal jön a jeges bóra,
S megállit egy szóra.
Te bölcsnek balga, te álmok vitéze,
Elmult az élet s alig vetted észre,
Mikor még fogad volt, nem volt kenyér –
Most az egész mit ér!
Tekints a távol, messze kék hegyekre,
A te ifjuságod ott van eltemetve,
Bár nem tudtad, de ott volt számodra a bér –
Most már mit ér!
Álmodtál nyájas, csöndes alkonyatról,
De az Isten haragja im közbeszól,
Amerre szemed ellát, mind csupa vér –
Az élet mit ér!
Kiss József: Beköszöntő
Jőjj, szombat csöndje! Lelkeinkre
Áhitat szárnyin szállj alá!
Saruiról a port leverve,
Jöttödet ki ne áldaná?
Nyugasztalónk te! nyájas! enyhe!
Áhitat szárnyin szállj alá!
Munkában hat napunk törődve,
Verejtékünkből folyt elég.
A hetediket pihenőre
Isten-atyánk te rendeléd,
Munkában hat napunk törődve,
A hetedik legyen tiéd.
Mint vőlegény eseng a kedves
Óhajtva várt ara elé!
Ugy, szombat csöndje, lelkünk repdes
Nyugalmas révpartod felé;
Boldog, ki nyugtát gonddal terhes
Napokra benned föllelé.
Gyulladjon láng ki! zöngjen ének!
Simuljon el minden redő!
Felejtse bánatát a lélek
És fájdalmát a szenvedő.
Gyulladjon láng ki! zöngjen ének!
Simuljon el minden redő!
Ó ejts, kinek derü a lénye,
Ejts egy sugárt reánk, istenünk!
Te vagy az est békéje, fénye,
Te vagy magasztos reggelünk,
Sivár pusztán szivünk reménye,
Amelytől ujra éledünk.
Jőjj, szombat csöndje! Lelkeinkre
Áhitat szárnyin szállj alá!
Saruiról a port leverve,
Jöttödet ki ne áldaná?
Nyugasztalónk te! nyájas, enyhe!
Áhitat szárnyin szállj alá!…
Kiss József: Heine
Engedd, ó mester, hogy e síri márvány
Tövén leadjam nálad vizitkártyám.
Montmartre tetőin, hol üdébb a gyep,
Ezt így kivánja rend és etikett.
Hogy soha árván ne maradjon sírja
Harrynak, ki a Két gránátost írta.
Adó ez néked, poéta-adó,
Te kétszer hontalan, száműzött zsidó.
Tömjénfüst, mely csak isteneket illet,
Mely száll, kering, míg dalaid keringnek. –
Eljár sírodhoz svéd és angol és dán,
Ha végigcsetlik szárazföldi útján.
S olykor németnek is megbotlik lába,
A Szajna partján sírodnak halmába.
Ha német volnék, nem merném megtenni,
Nem mernék én a sírodhoz elmenni.
Félnék, bosszúdban nem ismerve gátat,
Menten fejemhez vágod a fejfádat.
Tudom, ó mester, ezt is, mely reád vall:
Tennéd bűbájos édes gráciával.
Póz, pátosz nélkül, úgy, mint tetted hajdan,
Ha ingereltek, vagy ha voltál bajban.
És bajaid még ma sem értek véget,
Még mindig tengersok az ellenséged.
Síri nyugalmad megbontja egy átok,
Az a magányos könny egyre szivárog.
A régi sebek nyílnak, megújulnak,
Vandál kezek hűlt poraidhoz nyúlnak.
Meg-megpiszkálnak, szennyesedet mossák,
A régi bűnöd újra rád olvassák.
És lángnál, hőnél a fagy még erősebb –
S akik gyűlölnek, azok az erősek…