Engedd, ó mester, hogy e síri márvány
Tövén leadjam nálad vizitkártyám.
Montmartre tetőin, hol üdébb a gyep,
Ezt így kivánja rend és etikett.
Hogy soha árván ne maradjon sírja
Harrynak, ki a Két gránátost írta.
Adó ez néked, poéta-adó,
Te kétszer hontalan, száműzött zsidó.
Tömjénfüst, mely csak isteneket illet,
Mely száll, kering, míg dalaid keringnek. –
Eljár sírodhoz svéd és angol és dán,
Ha végigcsetlik szárazföldi útján.
S olykor németnek is megbotlik lába,
A Szajna partján sírodnak halmába.
Ha német volnék, nem merném megtenni,
Nem mernék én a sírodhoz elmenni.
Félnék, bosszúdban nem ismerve gátat,
Menten fejemhez vágod a fejfádat.
Tudom, ó mester, ezt is, mely reád vall:
Tennéd bűbájos édes gráciával.
Póz, pátosz nélkül, úgy, mint tetted hajdan,
Ha ingereltek, vagy ha voltál bajban.
És bajaid még ma sem értek véget,
Még mindig tengersok az ellenséged.
Síri nyugalmad megbontja egy átok,
Az a magányos könny egyre szivárog.
A régi sebek nyílnak, megújulnak,
Vandál kezek hűlt poraidhoz nyúlnak.
Meg-megpiszkálnak, szennyesedet mossák,
A régi bűnöd újra rád olvassák.
És lángnál, hőnél a fagy még erősebb –
S akik gyűlölnek, azok az erősek…
