Túl nádon, éren, a nagy vizen túl
Áll a szirén és integet:
Ti földtelenek, jöjjetek!
Palástja bíbor és diadémje
Hajnalcsillagnál fényesebb –
S csalogat, hív: Siessetek!
Enyém a föld áldott kövérje,
A feltöretlen ős-ugar:
Törjétek – nem leszek fukar.
Enyém a pást, a prérik világa,
Hol senki nyája száz legel –
S a pányvát csak kivetni kell.
A föld gyomrában csillog az arany,
A kobalt-érc, az antimon:
Egy csákányért nektek adom.
Kavicsom gyémánt; van sóm, kenyerem,
Búzám, borom, s a gyermekem
Én mind egyformán szeretem.
Mostoha nincsen, se kitagadott,
Rabszolga nincsen, csak szabad –
Egy ég, egy lobogó alatt.
Tutajon, szálfán, szárnyas naszádon,
Ki ahogy tud, hát jöjjetek:
Ünneplőt vált a rengeteg! –
…s mennek halálba, örvénybe, lázba,
Sok százezer, vakon, bután –
Kapu zárul nyomuk után.
A bánya robban, a mocsár gyilkol,
Kerékbe tör a gyári gép –
Száz élet csak egy buborék!
Mennek halálba, örvénybe, lázba…
A szirén egyre csak dalol,
S mindig meghallják valahol.
Szerencse, hogy vaspánttal engem
Sziklához köt kor, gyöngeség,
S rontás ellen rontása véd.
Különben mennék, mint a többi,
Törtetve, vakon és bután
Az édes, csalfa hang után…
