Szürke gőzmalmok állnak,
Lomha, nagy testük elfedi az eget
És kéményük belenyul a napba;
Öröktől fogva állnak és mindig egyforma
Tompa, őrlő zúgásuk öröktől fogva szól,
És a felszakadó segélykiáltás,
Elfojtott csókok halk zaja
És kitörő vulkánok őrjöngő dübörgése,
Lehulló szirmok susogó esése,
Halálhörgés és barrikádok megváltó, szent robaja,
Meglódult szívem eszelős dobverése,
Mind, mind belehullnak a szürke zúgásba,
Öröktől fogva mindörökké.
És ami szépet csak mondtak,
Ami szépet csak sírtak,
Amit csak zúgott a folyton ifjúlni akaró harcos világ,
Még mindig, mindig csak beleveszett
A szürke nagy malmok örök zajába,
S már nincs is senki, aki kiáltson,
Csak én vagyok még és a malmok,
Mik őrölnek szüntelen, hogy holnap legyen kenyér.
És zúgnak szörnyű, szörnyű örök-egy zúgással
És elfedik a nevető, kék eget, amely mögött
Talán már tízezer éve meghalt az Isten.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
