Nagyon szerelmes voltam beléd,
Ezer hangú, millió színű
Világként éltél bennem
És lázaim fülledt hullámai mozgattak.
De most legtöbbször sötét nyakkendőt viselek,
Halk hangon, komolyan szoktam tárgyalni,
Mosolyogva beszélgetek a nőkkel,
És te olyan vagy, mint egy régi utazás,
Mint egyik, néhány év előtti képem,
És mint leveleid, melyek csomagba kötve
Porosodnak egy lezárt fiók mélyén.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Én láttam valamikor a tengert,
Mely végtelen volt, mint az idő
És kék volt, mint a minden és a semmi
És az Isten;
De ez már régen volt.
És most a vitriol-tenger hullámzik,
Beárad sisteregve az uccákba
És csapkodva marja a szobrok és házak tövét,
Beömlik a tárt és csukott ablakokon is,
A vitriol,
És mindnyájan benne úszunk már
A bűzös és harapós habokban,
Sőt az ég is vitriolszínű
És záporozva hull a vitrioleső;
Mindenki úszik már,
Lábak és karok forognak a habokban,
Üvöltenek a kékre mart szájak,
És sok fejen már arc sincs,
Csak lobogó, véres húsrongyok sikonganak;
Sok családapa még most is szorongatja
A titkos kisnő lábát,
Sok tulajdonos még most is fojtogatja
Tolvaj, nyomorék alkalmazottja sipító kínzott torkát,
Sokan még most is, őrült úszás közben is
Nyitott kést szorongatnak csonkká mart kezükben,
Sokan zsakettben, cilinderben úsznak
És elfordítják fejüket és szemüket behunyják,
Mert mellettük egy nő válláról lemállott a ruha,
Csobogva, zúgva árad a vitriol,
Arc -, láb -, kéz-örvényeket sodor,
Az erekben is már vitriol kering,
Szerelmek, indulások, vágyak, színek, ívek,
Viharok, célok, hangok, hitek, bűnök
És erények sodródnak szétemésztett cafatok gomolyagában,
Minden vonítva oszlik ezer úszó, vesző darabbá,
És a semmibe tünő horizontok alatt
Csak egy zúg már,
Csak egy él már,
Csak egy van már,
A vitriol,
A vitriol.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Testvér, most szól a jazz
És nem hagy aludni a vackodon,
Most bőg a szakszofón
Mint szerelmes elefánt,
Most pezsgővé folyik és táncba vibrál
És nők mellén selyemmé símul
A véred és izmod és ellopott
Reményed;
Testvér, most szól a jazz,
Most színes üvegkúpok csilingelnek
És illatos fények surrannak,
Mint a macskák
És a hold belefulladt a holnap reggelbe
A hegyek mögött;
Testvér, most szól a jazz
És az éjjeli munkás aranyakat küld
Frakkos gazdája asztalára, akit nem is ismer,
Most bőg a szakszofón
És üresen hallgató
Fekete mélységekbe cikkázik bele a tánc
És egy éhen döglött ló égre meredő
Négy lába árnyékot hullat a vakító abroszokra;
Testvér, most szól a jazz
És korog a gyomrod:
Mingyárt reggel lesz,
Ez a világ a legjobb világ,
És egy óra mulva néhány törekvő fiatalember,
Hogy el ne késsen, már jóelőre
Boldog újévet fog kívánni az Úristennek.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Huszonhárom éves vagyok,
Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint Kovács úr,
Már erősen kopaszodom,
Nem tudok autót vezetni, golfozni,
Bridgezni és charlestonozni,
Társadalmi hitvallásomat, hogy tudniillik:
Mindenkinek joga van ebédelni,
Általában elavultnak és nevetségesnek tartják,
És nincs szerencsém a nőknél;
Egyszer megkérdeztek, hogy a lila
Vagy a szürke nyakkendőviselet híve vagyok-e
És minthogy nem tudtam felelni:
Azóta többen igen ostobának tartanak,
Különösen amióta az is kiderült,
Hogy nincs kedvenc autómárkám;
Egyebekben teljesen úgy élek, mint Kovács úr,
Illendőségből tagja vagyok az egyik régóta fennálló
Hit-remény-szeretet kereskedelmi részvénytársaságnak,
De még eddig nem kaptam semmi osztalékot;
Tagja vagyok az Európai Kultúr-Egyesületnek is,
Amely többször napjában arról biztosít,
Hogy mennyivel boldogabb vagyok én,
Mint ősöm, a barlanglakó;
Van tisztességes polgári foglalkozásom,
Szívből örülök az óceánrepülők
Szerencsés partraérkezésének,
Kezet is csókolok rendszerint a hölgyeknek
És szabályos időközökben,
Hivatalból fenhangon tisztelem az összes tekintélyeket.
És nagyon kérek mindenkit, bocsássák meg nekem,
Hogy elmosódott, gomolygó hajnali félálmaimban
Gyötrődő, dühös és lemondó negyedórákon át
Ragyogó színekre gondolok,
Szabad nagy lélekzetre,
Életre, az én életemre, örömre,
Új szédítő városokra, díjmentes szerelemre
És sok más ilyenre;
Bocsássák ezt meg nekem, Kovács úr és mind a többiek,
Bocsássák meg ezeket az önkínzó negyedórákat:
Hiszen huszonhárom éves vagyok
És egyszer meg fogok halni.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Harapd el a sírást és nézz fel a napba!
Lásd, nagy fények és erők zúgva iramodnak,
Lásd, mély televénybe fogózva, gőggel állnak az erdők,
Csillogó vasrudak s kalapácsok, halld, dübörögnek.
Ne legyen most más: csak az izmod,
És a fény tág szemeidbe zuhogjon.
Hisz tudom én: fájdalom harapja a szíved,
Puhára zúzta már fehér asszonyok foga-éle,
Vágy, pénz s másoknak szeges csizmasarka,
S jó volna sírni, ledobni magad
Halálosan szép, buta holdsütésben.
De te, a harapó fájdalmadat harapd el
És vad torokkal riadót üvölts a nap felé,
Vannak még sujtó erők és öklelő hitek is:
Büszke hidak és királyi paloták várnak rád,
Hogy jöttödre némán torpanjanak le győztes lábad elé.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Nem ismerem a földeket,
A végtelenbe táguló
Síkok televény tengerét,
A horizontba harapó
Nehézpárájú földeket,
A szántás zsíros röghadát,
Mely éjjel némán vajúdik
S reggelre szűz csírákat üt;
Nem ismerem a dombokat,
S gyűrött, ásító völgyeket,
Hol bölcs barmok kérődzenek
És néha vígan párzanak,
Míg a kutya esőt ugat
És a pásztor napfényt fütyül;
Nem ismerem a harsogó,
Kemény, vad szénaillatot,
Hatalmas, lomha asszonyok
Termést ontó, erős ölét
S a rugalmas fűszőnyeget.
Mert engem véd hűvös falak
Merev, féltékeny erdeje,
S a gyárkémények árnyai
Takarják nyirkos életem;
Kapuk sötétje rámlehel
És fáznak az emeletek.
Az állat ványadtan kúszik
És a homályban bujdosó
Asszonyok arca mészfehér.
Így, néha hogyha rámrohan
A vágy, napos rétek felé,
Novemberi lucskos mezők
Képe vackomba visszahajt
S az égő aszfalt melegít.
Pedig jó lenne valakit,
Kinek a kő szintén nehéz,
Kezét megfogva csöndesen
Kivinni a rétek felé
És, mint akit egy gyilkos űz,
Vadult futásba kezdeni,
Dobogni rengő rögökön
És végre, fulladt városi
Mellünk ha már nagyon zihál,
A televényre omlani.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Egy idegen női arcot úsztat
Didergős, félős lelkembe, csillanó tükrén
A zimankós, őszi folyó
És a hajók szomorú, fekete füstje;
Egy idegen női arc merül fel a sötétből
Az álomba hulló, lebegő szoba mélyén;
És a csillagokból kibukkanón és egyre élesedőn
Szikrázik fel ez az arc, ugyanaz mindig, idegenül;
És messze városok reggeli zengése,
Sötéten emelkedő, bömbölő erdők
És vágtató, őrült szirénák
Harsognak mindig csak egy, idegen nevet;
Mint zúduló patak: megriadt vérem zakatolása,
És már fordulok százfelé, kergetett vad s bekerített,
De mindenütt rámnyílik, milliószor a két idegen szem.
Kábult forgásba indul a föld és az ég,
Az emelő-daruk a Dunába hajítják terheiket,
Felszakadnak a sinek és ölelőn egymásba csavarodnak,
Nincs menekvés, már fekete,
Eszelős gyűlölettel fúrom az öklöm a szemembe,
Hogy ne lássak,
Már futnék, átkozva futnék a vadonba,
S már szelíd, könnyes alázattal térdelek s imádkozom
A győzelmes, idegen női arc előtt.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Én már nem is emlékezhetem azokra az időkre,
Amikor ragyogó szökőárként ordított az elszabadult tavasz,
Amikor szétrepesztette a kupolákat a dühöngő fény,
Amikor megvadult illatok sikították: Március!
Amikor eleven, részeg plakátok hirdették:
Szabadság, szerelem!
Amikor én születtem, lomha, mozdulatlan nyár volt,
Dél volt,
Elnyűtt munkások reménytelenül tódultak az udvarokra,
Ebédszünet…
Mikor kinyitottam a szememet:
Paragrafusok állottak sorfalat,
Fent a magasban a konvenciók harangoztak
S én rögtön elfoglaltam kijelölt helyemet.
Röviddel azután felrobbant és összeomlott a világ,
És azóta nem történt semmi,
Meghalt a történés, meghalt a mozdulat,
Csupán a paragrafusok sorfala áll még, megsűrűsödve
És a konvenciók harangoznak még, megsokasodva,
Ebédszünet…
Nagyon jól ismerem már az összes érdekeket,
Vonatkozásokat, viszonylatokat, célokat és lehetőségeket,
Nagyon jól tudom, hogy mit muszáj és mit szabad,
Tudok alázatosan köszönni,
És tudok kedvesen, fölényesen visszaköszönni
És engedelmesen elhiszem a plafonról, hogy égbolt,
És a transzparensről, hogy lángoló csipkebokor.
És tudom, igen, tudom azt is, hogy eljön a tavasz;
Minden évben március huszonegyedikén jön el,
Ilyenkor a télikabátot felöltővel szokták felcserélni,
Ilyenkor illatosabbak, bágyasztóbbak az esték,
Ragyogóbbak a távoli budai hegyek színei,
Ilyenkor a könnyű ruhák mögül
Szebben mosolyognak a női vonalak,
Ilyenkor ibolyát árulnak az uccasarkon,
Ilyenkor gyakran esik az eső.
Sokszor azt hiszem, hogy mindig ilyen volt a tavasz,
Már nem is tudnék elképzelni mást,
Mint az ilyen mostani, mai tavaszt,
Kis színes erotikus lázak enyhe virágzását,
Mikor az örökre megszabott futás
Kimért üteme közben
Megfejthetetlen, idegen rejtély a lila naplemente,
És az eltévedt, kósza szénaillat,
Mely valahonnét rámszáll,
Egy perc mulva hervadtan lehullik rólam a földre.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Dermedt szépségek ülnek az ormokon,
Zene patakzik,
Most a sóhajok szöknek magasba
És kiterülnek langyosan a tetők fölé,
Sóhaj szakad fel kínzottan, keserűen,
Sóhaj-ködben úsznak most távoli
Áttetsző arcok, remények, világok;
Nem zúgnak nyargaló villámok,
Kérges lelkekre álmosítón
Kiterülnek a sóhajok a tetők fölött,
Nem hallani, hogy valahol, most
Az ember megöli az embert,
Mindenkit nehéz sóhajok simogatnak,
Formák, hangok oszlanak, alakulnak, alusznak,
A dermedt szépségek belefeketülnek az estébe
És megenyhült, fáradt arcok alusznak
A lebegő, párás sóhaj-felhő alatt.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Mindnyájan párhuzamos utakon megyünk az éjszakában,
Hátunkon görnyesztő tarisznyákat hordunk,
És kurta pórázon vezetjük a szívünket.
Mi nem érezzük egymást,
Mi nem ismerjük egymást,
Hideg homlokunk arasznyi utat világít
Botorkáló lábunk elé.
Kik vagyunk, mit akarunk?
Csillagok szikrázó rajzása az égen,
S iramodó, holdas-kék felhők,
Távoli fák felködlő óceán-sűrűje
S mögöttünk megfagyott városok.
Jaj, honnan jöttünk?
Mellünkön zsibbasztó emlékezések
Utak végtelenje lábunk előtt;
Már nem halljuk a megszökött istenek talpa-dobogását
És elillant szemünkről a régvolt asszonyok csókja.
De áramkörök szállnak ki szíveinkből
És az éjszakában hangtalanul versenyt karikáznak,
Kigyulladnak majd a szemaforok is
És akkor megállunk:
Ledobjuk tarisznyánkat,
Ismeretlen szókat suttogunk ki a csöndbe,
És vakító-fehér, síma kőkockákból
Hidakat építünk egymásfelé.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
