Bálint György versei

Bálint György: A mai tavasz

Én már nem is emlékezhetem azokra az időkre,
Amikor ragyogó szökőárként ordított az elszabadult tavasz,
Amikor szétrepesztette a kupolákat a dühöngő fény,
Amikor megvadult illatok sikították: Március!
Amikor eleven, részeg plakátok hirdették:
Szabadság, szerelem!

Amikor én születtem, lomha, mozdulatlan nyár volt,
Dél volt,
Elnyűtt munkások reménytelenül tódultak az udvarokra,
Ebédszünet…
Mikor kinyitottam a szememet:
Paragrafusok állottak sorfalat,
Fent a magasban a konvenciók harangoztak
S én rögtön elfoglaltam kijelölt helyemet.

Röviddel azután felrobbant és összeomlott a világ,
És azóta nem történt semmi,
Meghalt a történés, meghalt a mozdulat,
Csupán a paragrafusok sorfala áll még, megsűrűsödve
És a konvenciók harangoznak még, megsokasodva,
Ebédszünet…

Nagyon jól ismerem már az összes érdekeket,
Vonatkozásokat, viszonylatokat, célokat és lehetőségeket,
Nagyon jól tudom, hogy mit muszáj és mit szabad,
Tudok alázatosan köszönni,
És tudok kedvesen, fölényesen visszaköszönni
És engedelmesen elhiszem a plafonról, hogy égbolt,
És a transzparensről, hogy lángoló csipkebokor.

És tudom, igen, tudom azt is, hogy eljön a tavasz;
Minden évben március huszonegyedikén jön el,
Ilyenkor a télikabátot felöltővel szokták felcserélni,
Ilyenkor illatosabbak, bágyasztóbbak az esték,
Ragyogóbbak a távoli budai hegyek színei,
Ilyenkor a könnyű ruhák mögül
Szebben mosolyognak a női vonalak,
Ilyenkor ibolyát árulnak az uccasarkon,
Ilyenkor gyakran esik az eső.

Sokszor azt hiszem, hogy mindig ilyen volt a tavasz,
Már nem is tudnék elképzelni mást,
Mint az ilyen mostani, mai tavaszt,
Kis színes erotikus lázak enyhe virágzását,
Mikor az örökre megszabott futás
Kimért üteme közben
Megfejthetetlen, idegen rejtély a lila naplemente,
És az eltévedt, kósza szénaillat,
Mely valahonnét rámszáll,
Egy perc mulva hervadtan lehullik rólam a földre.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Sóhaj

Dermedt szépségek ülnek az ormokon,
Zene patakzik,
Most a sóhajok szöknek magasba
És kiterülnek langyosan a tetők fölé,
Sóhaj szakad fel kínzottan, keserűen,
Sóhaj-ködben úsznak most távoli
Áttetsző arcok, remények, világok;
Nem zúgnak nyargaló villámok,
Kérges lelkekre álmosítón
Kiterülnek a sóhajok a tetők fölött,
Nem hallani, hogy valahol, most
Az ember megöli az embert,
Mindenkit nehéz sóhajok simogatnak,
Formák, hangok oszlanak, alakulnak, alusznak,
A dermedt szépségek belefeketülnek az estébe
És megenyhült, fáradt arcok alusznak
A lebegő, párás sóhaj-felhő alatt.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Vándorlás, szemaforok, hidak

Mindnyájan párhuzamos utakon megyünk az éjszakában,
Hátunkon görnyesztő tarisznyákat hordunk,
És kurta pórázon vezetjük a szívünket.
Mi nem érezzük egymást,
Mi nem ismerjük egymást,
Hideg homlokunk arasznyi utat világít
Botorkáló lábunk elé.
Kik vagyunk, mit akarunk?
Csillagok szikrázó rajzása az égen,
S iramodó, holdas-kék felhők,
Távoli fák felködlő óceán-sűrűje
S mögöttünk megfagyott városok.
Jaj, honnan jöttünk?
Mellünkön zsibbasztó emlékezések
Utak végtelenje lábunk előtt;
Már nem halljuk a megszökött istenek talpa-dobogását
És elillant szemünkről a régvolt asszonyok csókja.
De áramkörök szállnak ki szíveinkből
És az éjszakában hangtalanul versenyt karikáznak,
Kigyulladnak majd a szemaforok is
És akkor megállunk:
Ledobjuk tarisznyánkat,
Ismeretlen szókat suttogunk ki a csöndbe,
És vakító-fehér, síma kőkockákból
Hidakat építünk egymásfelé.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Ó, fehér angyal

Ó, fehér angyal,
Aki Rolls-Royce-kocsidon repülsz
S nem látod a megcsonkított életekből
Kiáradó kórságokat
És madonnás vagy rúzsos mosolyoddal;
Ó, fehér angyal, hová repülsz, rohansz?
A mi vágyaink
Összecsavarodott, vonagló viperakígyók,
Mi fuldokolva, kapkodva úszunk
Villanyfényes, reklámtáblás partok között;
Ó, fehér angyal,
Mi szeretnénk boldogok lenni,
De nem tudjuk, hogyan.
A szívünk göröngyös, gazos lapály
És néha körültáncol minket a téboly,
Megduzzadt gyümölcsök roskadnak felénk,
De messziről;
Sorompó-erdők zuhannak lábunk elé
És a kupolák, más városok kupolái
Megkínozzák igéretesen az álmainkat.
Ó, fehér angyal,
Mi mind voltunk egyszer szerelmesek,
De most szerelem nélkül és szépség nélkül élünk
És ágyútűz az életünk szava:
De te Rolls-Royce-autódon repülsz,
Hűvös fehér köpenyben,
És nem tudsz minderről semmit.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Rejtsd el az örömöd

Azt hiszed, hogy jogod van örülni
És nem fáj senkinek sem a mosolyod?
Ha lelkedbe belezúg az áldás
És nyári szinek, szagok,
Fürdő nők teste, repülő utak,
S szökkenő léggömbök párás örvénye
Felárad szívedből, az agyadig kavarog és beleszédülsz:
És megszépül fehérré, könnyűvé minden,
Hogy a százmázsás mozdonyok rózsaszín
Szárnyakon szállnak a nap felé:
Félj, félj, mert az uccai cipőtisztító szívében
Mosolyod láttára felkísért a tegnapi
Dohos, avas szalonna-vacsora,
És akiket habzsolva felzabál a robot,
Átkozva gondolnak ellopott életükre
És nem értik a tavaszi szellőt,
És asszonyuk sorvadt, kiszáradt mellét a lila alkony alatt,
S a mennyei ezüst csengetyűszó sajgó agyukba vág:
Bújj, bújj a homályba, mint a szökött fegyenc, ha örülsz,
Vagy szemlesütve kérj bocsánatot a koldusoktól.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Velence

Miért láttam én a tengert
És a márványpaloták zsibbasztó ragyogását,
Miért láttam én az őrjítő kéket,
Mely a végtelenbe belevakít?
Miért láttam én a leggonoszabb fehéret,
Mely belenyilalt az égbe
És összezúzta amúgyis koldus, semmi életemet;
Miért mentem a legszörnyűbb szépségek közé,
Amik jobban gyilkolnak, mint a kokain és ópium;
Miért ittam a legmérgesebb színekből,
A legészvesztőbb szagokból,
A legaltatóbb hangokból,
Mikor tudtam, hogy úgyis rohanni kell majd,
Vissza, vissza,
Mérhetetlen dimenziókon át
És jön a legösszetörtebb, legkifosztottabb felébredés,
Amikor már sírni sem lehet,
Mert a gépek nem tudnak sírni.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Sápadt világok forognak

Sápadt világok forognak,
Mély árkokat mos a megáradt keserűség,
És füstösen gomolyog a gyűlölet:
Születni kellett,
Még sose voltam Svájcban vagy Párizsban,
Aztán meghalt a szerelem is;
Az élet teljessége nem itt van,
Hűvös vastrezorokban rejlik,
Mély árkokat mos a megáradt keserűség,
Némán csillognak egymás fölött a fekete vízrétegek
És véresre zúzott arcok keresnek valamit
A sziklatetejű hegyek fölött,
Hallgatják a kettétört ágak lehulló kopogását,
Hallgatják fiatal életek vígaszát:
“Ti még nem éltetek, jön elétek a jövő!”
Hallgatják összetört arcok s tudják már a jövőt,
Amely olyan lesz, mint a mult.
Hallgatják, hallgatom én is és miközben
Óriás, mázsás acélkerekek gördülnek rám,
Hallom az élet teljességét a vastrezorokban
És mély árkokat mos a megáradt keserűség
És sápadt, megvert világok hiába forognak.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Mint egy ámok-futó

Mondd, mire való a mi életünk,
Mely revolverrel a kézben, lázasan vágtat
Irdatlan útvesztőkön át,
Mint egy ámok-futó?
Mélán kérődznek a szent tehenek,
Csöndes világokat építenek évezredek óta a hangyák,
A halak néma falanxokban úsznak az éneklő tengerek felé,
Örökké tart a vastag ködök mögött
A mérhetetlen hegyek vonulása,
És túl a bolygók és naprendszerek sistergő körforgásán,
Megtárulnak a hallgatás végtelen zónái
És már nincsenek színek sem.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Szomorúság

Szomorúság,
Szomorúság,
Puhult, szürke jégcsapok mocskos csurgása,
Gerincbe, vérbe ömlő szintelenség, hangtalanság,
A szobrok is szétfolynak,
És nyirkos az acél is,
Most gyermekkorom minden kínos pillanata belémharap,
Összes szerelmeim emlék-múmiái megjelennek,
Egyszer rettenetesen szégyeltem magamat
És egyszer nagyon sírtam;
Szomorúság,
Szomorúság,
Szüntelen a jégcsapok mocskos csurgása,
Most meg sem ismerném a napot és a tengert;
“Jó estét kívánok” mondom riadt reménykedéssel,
De senki sem felel,
És azt sem mondja meg senki, hogy hová temették a virágokat;
Fonnyadt arcú, elnyűtt, rossz illatú
Sanda nők ülnek a villamosokban,
Csurog, csurog a sok puhult, mocskos jégcsap,
Szomorúság,
Szomorúság.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Áldott megdermedés

Rámzuhogó napok s hetek kőzáporában
De jó homlokonverten megdermedni
És hullni zsibbasztó, langyos ernyedésbe
És tudni, hogy most, most szökik suhanó lábbal
Szívemből ki a fájdalom s vissza se néz;
Ó agyam s lelkem áldott borulata,
Mely rámesteledik és kioltja lassan, csendben
Vakító kék s fehér gondolat-lámpáimat;
Heverés behunyt szemmel, zúgó, nagy, sötét tavak partján,
Halványuló, ködlő emlékezések
Valamire s valakire és régvolt világra,
Hangok elmosódó morajlása messze-messze,
Színek alázatos egymásbahullása, mielőtt lebuknak
Az éjszaka szelíd feketéjébe és belevesznek;
Utolsó parázslása a dacnak, amint kilobban
És leáldozó, sülyedő hitek;
Ívekbe hajlanak össze a tornyok,
Elúsznak lassan a hidak és feloldódnak a partok:
Nincs többé semmi, csak altató, áldott megdermedés.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben