Vannak mezőid, rajtok dús kalászok,
Aranyt sugárzók a nap fényiben;
Van tengered, hon! vannak réviben
Kincses naszádok, s rongyos, víg halászok.
Erdőid áldvák vaddal: úrvadászok
Járnak mulatni bennök széltiben;
Van drága érced a hegy mélyiben,
És városidban pompás, úri házak.
Ég, mennyi áldás!… S ím, gyümölcs, halak,
Szép istenadta gabna, érc s vadak
Közt egyre kűzd a pór üres hasával…
O volna földje, bár arasznyi csak,
És rajta kunyhó – biztos békelak:
Mondná, megáldtál, jó Isten! hazával.
Isten hozzád ó-év, elaggott cimbora!
Jer, szorítsunk kezet örök elválásra:
Te mégysz – én maradok, s csak azt sem mondhatjuk
Egymásnak: “Adieu! a viszontlátásra.”
Jer, szeretném látni: van-e köny szemedben,
Az elválás búja ott ül-e pofádon,
Elszorúl-e szíved, remeg-e a kezed,
Midőn parolámat tenyeredbe vágom?
Hová is beszélek?!… könyűt, érző szívet
És részvevő lelket, ki keressen nálad?
Hisz oly érzéketlen, hideg a lelked is,
Mint aminő hideg jégcsapos szakálad!
Hej pedig oly forrón fogadtalak egykor,
Midőn ifjú arccal közeledtél felém;
De hisz az ekkor volt; most a csalódásnak
Vége: benned azt, mit kerestem, nem lelém!
Mosolygó szemeket véltem látni rajtad,
Melyekben ezer szép vágy és remény fénylett;
Ajkad boldogság és üdv hirdetője volt…
S íme, látom most, hogy mind hiú gőzzé lett!
A sok szép örömből, mit összeszorított
Markodban oly büszkén fitogtatva hoztál:
Nem tudom, másoknak adtál-e vagy sem? de
Nekem, vén cimbora, oly fukaran osztál!
Oh, mindez csak hagyján! Hanem a sebeket,
Miket gonosz ősöd a lelkemen vágott,
Azt hivém, hogy te majd meggyógyítod szépen,
S ezért elmondhatom egykor: “légy megáldott!”
De nem, de nem! egyet sem gyógyitottál meg;
Sőt újakat vágtál iszonyú karmoddal:
A bú és fájdalom, a kín és szenvedés
Bőszen rohantak rám kegyetlen hadokkal!
S mi megbocsáthatlan, legfőbb, szörnyű bűnöd:
Mégcsak feledni sem tanitottál te meg:
A csalódások és meghiúlt remények
Között a jövőben én még mindig hiszek!
Igy uj csalódásnak, újabb fájdalomnak
Magvát hagyod bennem, gonosz vén cimbora!
No de sebaj! csak menj te, Isten hírével:
Majd feltűn nyomodban az örömek kora.
1855.
Ne húzd, Ferkó! ne húzd azt a nótát:
Minden hangja szívemen hasít át;
Ha tovább huzod még, ugy segéljen,
Fájdalmában megszakad a lelkem.
Honnan is száll annyi kín és bánat,
Mikor húzod azt az én nótámat,
Hegedődbe, Ferkó?… Vagy nem érzed,
Hogy szivemet összevissza vérzed?
Hej biz érzed!… Hisz neked is fájhat,
Amiből rám annyi bú s kín árad;
Magyar vagy te: az apád is az volt,
Tudod, hogy kell megülni a gyásztort.
Érzed te is azt a nagy keservet –
Szived, lelked az enyémmel szenved;
S míg nyirettyűd a húrokon táncol:
Kebeledben vad gyötrelem lángol.
Ugy, ugy, Ferkó! értem már a nótát,
Melynek hangja szívemen hasít át:
Onnan forr az bűvös nyirettyűdbe,
Hol az érzés pokla van és üdve.
Lelked előtt mintha csak ott állna
A történet mohos bibliája,
S onnan szednél hangot a hurokba,
Azért szólnak oly búsan, zokogva.
Mintha látnád hős Kinizsy táncát,
S katonái harci áldomását:
Diadalmi éneket zeng húrod,
Mikor azt a szép palotást húzod.
Mintha látnád Sajót és Mohácsot,
Hol végzet e honnak sírt ásott:
Hegedőd nem vad csatát regél-e,
Hol patakban folyt a magyar vére?…
Húzd csak, Ferkó! hadd vegyüljön össze
A pokol s menny üdve, szenvedésé:
Zengjen húrod gyászt és vig menyegzőt,
hadd érezzük együtt mind a kettőt!
Húzd rá, Ferkó! húzd oly keservesen,
Hogy a lelkem kínjában nevessen:
Majd meglátod – ahogy meg van írva –
Mint vigadok itt melletted sírva.
Húzd csak, Ferkó! még keservesebben:
Usszék szívem kínban, gyötrelemben;
Hiszen van a kínban is kéj s gyönyör,
Mely édes még akkor is, ha megöl.
Parád, 1856. július 7.
