Szőke buza között pipacsos kis kalap,
Hiába süt a nap, – árnyék van az alatt.
Sétál a kisasszony komlóba, buzába,
Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.
Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló
Picike cipellő, – szűkráncú viganó!
Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!
Idetart, itt terem… Cseng a szava: “Kérem,
Maga talán olyan – falubeli legény?
Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.
Mutassa meg merre! Vagy inkább – vezessen!
Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten.”
Szőke buzaföldön lemenőben a nap,
Szőke lány hajárul lekerül a kalap.
Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,
Pipacsbokrétának hullong a levele,
Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt…
Egyszer csak a legény visszanéz, elmarad.
Hangos szavú rigó csúfságra jár véle:
– De belenéztél a kisasszony szemébe!
Kacag a kisasszony: “Ej de messzire jár!
Széles ez az árok! Átsegít, ugyebár?
Köszönöm, köszönöm! Már jól van! Eresszen!
Ilyen erős ember nincs az egész Pesten!”
Megeste a tarlót gyöngy estveli harmat,
Csere Jóska hallgat, – szegett fővel ballag,
Szemügyre vesz minden útszéli virágot,
– “Lám, egy se törik le, amire ráhágott!
Több kárt tenne benne fiókmadár lába -“
– És indul utána, – és lép a nyomába.
Útszéli virágot tapossa azér’ is, –
Ki szánja? Ki bánja? Így pusztulok én is!
– A kisasszony szava mesemondás, álom:
– “Sohase volt nekem ilyen szép virágom,
De nem is lesz többet! Nincs is hol keressem!
Vadkomlót, pipacsot nem árulnak Pesten.”
Megeste az utat sírószemű harmat,
A legény is csendes, a leány is hallgat,
Nyugtalan fellegek bomolnak az égen,
Valami bús nóta szól a faluvégen, – –
Felnéz a kisasszony gondba, gondolatba:
– “Rojtos keszkenőjét vajon kitől kapta?
Lám, van aki varrja, – lám, van aki szőjje!
Szépséges, hűséges barna szeretője!” –
Csere Jóska szeme odatéved lesbe:
– “Hej, azt a virágot vajon kinek szedte?
Van akinek adja! Van akit szeressen!
Sok cifra uraság azon a nagy Pesten.”
1901.
