Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt, – adj Isten álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903.
Hunytszemű, kicsi pintyőkemadár te,
Hója, hahója! Neked édes az álom!
A könny, ha lehull rád, elszenderít jobban,
Nem érzed, hogy éget, úgy-e, virágom!
Nem tudod, úgy-e, hogy vergődve, sikoltva
Vágyna leborulni reád,
Hogy hazajött, hazajött nagy messze utakról,
Csodás, vad, idegen utakról
A te rossz, a te hűtlen, a te céda anyád.
Hója-hajója! Már zakatolhat a szívem,
A tiednek külön ere, élete van.
Már zúghat az átok, nem félek, hogy benned
A kárhozatom új életre fogan.
Én csendesen alvóm! A pillád se rezzen,
Míg őrület suhog az agyamon át,
Valami angyal itt tartja kezét, itt,
Vigyázza a torkod apró pihegésit,
Mert forró zivatart lehel az anyád.
Hója – hahója! Ébren vagy-e, Isten?
Halld meg az átkomat az éjszakában!
Ha egyszer, csak egyszer még vad álmok után űz
Illatlelkek serege, kósza bűbáj, lidérctűz,
Vánkosait üresen, hidegedve találjam!
Úgy! Halottmerev legyen csöpp fülemile-lábad,
Fakó, szederjes a te szád, üde szád,
Ha még egyszer megindul a nagy, viharos úton,
Csodás, gyönyörű, idegen úton
A te anyád, a te édesanyád.
1907.
Kimondtam a szót, mire készültem régen,
Terveket űzve sok felleges éjen.
S vad gyűlölség meddő szikrájaképen
Felésziszegett szómban a fulánk.
Elszállt a szavamban – elszállt a szívéhez,
Éreztem, amint döbbenve felérez,
És láttam, ahogy az arca fehér lesz,
Átillan homlokán egy percnyi láng.
Ennyi! – Most jön-megy a nappal, az éjjel.
S nem jön vele vágy, soha terv, soha kétely,
Nincs mire készülni öngyilkos hévvel.
Kimondtam a szót, – s vele végem!
E szóban elhagyta a szívem a vér.
Agyamból kiégett minden kicsi ér.
Nem tudok élni és nem volna miér,
Hagyjatok! – meghalok! Hagyjatok éngem!
1902.
Két harmatos rózsa két piros orcája,
Dalolva motollál Takarosné lánya.
– Pergőszavú rokkám, sebesen, szaporán!
Segítsen, siessen édes asszonyanyám!
Nem látja kigyelmed, – már zöldel a rétség,
Lánysorba nem érem gabonaérését!
Nem érti kigyelmed, – repce-aratásra
Színig tele legyen a nyoszolyó-láda;
Hó-patyolat vásznam csak szőjje, csak szőjje,
Meglát éngem abba, – visznek esküvőre…
Szakadós a fonál, – makrancos a kerek,
Szeretőm a révbe, – odavár, – kimegyek…
Hervadozó rózsa halovány orcája,
Takarosné lánya hej, de nagyon árva.
Gyöngy-kivarrott párta, repce aratásra
Megbomlott, elhullott, – tudj’ a falu szája, –
Bomladozó gyöngysor a szava, beszéde:
– Szakadós a fonál, édesanyám, nézze!
Rozsdás lett a kerék, hogy nem szőttem régen,
– Kék violát szedni kinn jártam a révben,
Mátkakoszorúba, – parti füzek alatt.
Szegény kicsi rokkám, bé magáramaradt…
Nyugodjék kigyelmed, – megéri a nászom
Szemfedőnek elég, – sok is az a vászon.
1902.
Ős Kaldeának három szent öregje
Ama kicsiny jászol körül megáll.
És szól az első kegyes ámulattal:
“Hozsánna néked, újszülött király!
A régi jósigék betelve nálad,
És mérhetetlen a te dicsőséged!
Fénylő arannyal, Izráelnek fénye,
Szegény, agg szolgád hadd szolgáljon néked!”
S a halvány asszony halkan kérdezi:
Honnan való vagy, nyájas idegen?
“A szavad ékes, föl nem érem ésszel,
De, – nem tudom, – úgy elszorul szívem!”
És szól az ifjabb: “Hadd köszöntlek én is,
Próféták lelke, igéret fia!
Te vagy szava a pusztán kiáltónak,
És Téged hallván, megtér Sodoma.
A te neved elterjed Alajonban,
Mint illatozó nárduskenetek,
Szűzek követnek liliomos mezőkre
Téged. Ah, e tömjén illik neked!”
Felel az asszony: “Ifjú bölcs, bizonnyal
Jól ismered te mind, mi írva van,
De – kis szegényem itt e durva gyolcsban –
Tán álmodom. Nem értelek, uram!”
A harmadiknak olyan bús az arca
S oly hosszan nézi Mária fiát,
És szól: “Asszony! Míg az idő betelnék,
A te szived is hét tőr járja át.
Akit te szültél, gyötrelemre szülted,
Mert szólni fog, és nem lesz, aki értse;
Szeretni fog és száz ocsmány szitokkal
Epét meg myrrhát nyujtanak feléje.”
Az asszony felriad. Reszketve, sírva
Keblére vonja szunnyadó fiát,
És könyörög: “Óh, szörnyű a beszéded!
Én értelek! Uram, ne mondd tovább!”
1906.
A vadasi erdőt az Isten megverte!
Már a vadgalamb is elkerüli messze.
Tilos, tilos, tilos, fészkire nem járhat,
Kivágták alóla mind az öreg fákat,
Odvas, öreg fákat.
A vadasi erdőt nagyapám is vágta,
Egész falué volt mind füve, mind fája,
Békén legelt ott a legelő jószág is,
Békén virult ott a gólyahírvirág is
Az árnyékosába.
A vadasi erdőt… nem tudni, mi végből,
Nagyon kerülgetik a tens’ vármegyétől,
Keményszavú urak bekerítik lánccal,
Mérik háromlábú, ravasz masinával
Egész héten átal.
A vadasi erdőn gonosz törvényt látnak:
Csúffá tették minap az édes anyámat,
A kerülő látta, venyige volt nála,
Öreg fejérül a keszkenőt nem szánta,
Zálogba kivánta.
Vadasi erdőre adót is vetettek.
Falubeli lányok szamócát kerestek.
Inzsellér úrfiak alkudoztak rája,
Sohase volt annak olyan nagy az ára,
Vadasi határba.
A vadasi erdőt az Ég is megverte!
Az örvösgalamb is elkerüli messze.
Tilos, tilos, tilos! Fészkire nem járhat,
Mert kidöntögették a jó öreg fákat,
Odvas, öreg fákat.
1905.
Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe’
Kései langyos, nyári délután,
Sok tarka szálat öltésnek eresztve
Babrált egyszer egy haragos leány.
Nem egymagában volt, – ez a baj épen! –
Mellette is meg szembe, szörnyűképen
Figyelve, gyanakodva egy a másra,
Egy mókás öreg ember meg a társa
Fölöttébb komoly ifjú húzogat
Tarka ostáblán furcsa bábokat.
Fogy a futó, menekül a király,
Itt még a bástya rendületlen áll;
Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek
Az ördöngős fehér-fekete mének,
S bár egyre hull a sok vitézi báb,
Új nemzedék jön és tüzel tovább.
Harc, melybe’ nincs szenvedély, csak ész,
Melyben, ha minden elhull, mi se vész.
Ám egy redő az ifjú homlokon
Jelenti: az eset komoly nagyon!
A lány csak ölt, csak tűz, – kifejti egyre…
Csodálkozó haraggal várva, lesve:
“Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer?
Beh ócska játék, beh unalmas ember!”
Mult napra nap, telt lassan hétre hét,
S a kerti asztalon terítve szét
A harcmező; rajt’ sárga-barna kocka
Következetes híven váltakozva
Most is a régi. Talán odabent
Van felbomolva a bölcs hadirend!?
A harcos bábú lézeng oktalan,
Meg visszatér, majd ész nélkül rohan.
A király egy csikót vesz üldözőbe,
Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe,
S a királyné, rézsút tipegve fogytig,
Az ellenséges fővezérbe botlik.
…és kit okolni kell a sok bajér’,
Két nyugtalan kéz néha összeér,
S két ifjú szempár, amikor lehet,
Találkozik a csatatér felett…
Nagyapó nézi hosszan, meglepetten:
“Olyan komoly, derék fiúnak hittem,
S bomlik immár ez is oktondi lázban!…
Nincs tartalom a mai ifjúságban!”
1906.
Bizalmad, – álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát,
Most látszik benne minden, mi szép volt.
“Ritkák ma lenn a kristálypohárok!”
Mosolyogva tán mondja az Isten.
Mily egyszerűen hiszed te a szót el!
– Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.
Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-utú lett,
– Kincses életed repdesi körül,
Mint legyezőszárnyú friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.
Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,
Azért kell így adnom új-magamat!
– Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.
Mi két nagy jóra-epedettek,
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; –
Hiába, mégis egybeszakadtunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.
1916.
Úgy-e, most jól áll a hajam megint!
És úgy-e, jól van szabva a ruhám?
Színes szalag, – csokorba szedve mind, –
Ilyen a szívem is, – könnyű, vidám.
El innen csak! Sokadalomba vágyom,
Ahol repkednek balga kacajok,
Futószerelmek szállnak tüzes szárnyon. –
Nagy, halálos jókedvet adjatok!
Mulatni akarok!
És mégis, mégis, – e homályos zúgban,
Csillapító csendben jobb volna tán, –
Itt csak valami néma, tompa bú van
És béketűrő, mélységes magány – –
Jobb volna itt maradni minden este
S az éjszakán, míg jön a virradat
– Behúnyni a szemem és várni egyre
Az idő, az idő míg elhalad
És betemeti azt a holt nyarat.
1902.
Átleng a párákszőtte esti fátyol
A selyemfényes, babonás vízen. –
Valami távol, idegen leányról
A parton… valaki mesél nekem.
Varázslat kóbor álma szállt-e rám?
Hogy szinte látom: Szőke az a lány,
Kicsi, fehér… úgy-e, fázós szegény,
És kék ruhát szeret, akárcsak én.
Mese, mese. – Tavaszestébe régen
Az a leány a jövendőbe nézett,
S szólt: “Már tudom, hogy el fogsz hagyni éngem!
Elhív tőlem valami új igézet.
Csak azt ne hidd, hogy elfelejtelek!
Csak azt ne mondd, hogy ne szeresselek,
Csak hagyd a jöttöd minden este várnom,
Úgy sincs nekem más dolgom a világon.”
Mese… Fehér hullámok útján járva
A hosszan elsikló selyem habon, –
Testvérgondolat száll a szőke lányra.
Hogy: Ismerem. Hogy: Szeretem nagyon…
Kis fáradt madaram, kedves szegényem!
Tudod, mióta vársz? Tudod, mi régen?
Tudod, hogy ő is álmodik veled?
Tavaszestébe… másnak emleget.
1902.
