Oh jaj, ez a hajnali fölriadás!…
Letettem fáradt testem tegnap este
Piszkos szállóban, szűk szobában,
Kopott pamlagra, erre a nyikorgó
Rongy-ravatalra. Elhunyt napjaim
Hulláit az est, ez a vén sirásó
Isten teríti ki s bedobja aztán
Mély sirgödrébe sötét éjszakának.
Lelkem is itten bújik el az álom
Lövészárkába, hogy ne érje már
A napi gondok vad pergőtüze,
Sem fojtógáza szenvedésnek
S ne ingereljék hitvány emberek
Gunyjainak s gazságainak ócska, mérges
Nyilai, melyek leverék az én
Erőmet…
De jő a hajnal. Hej, nem rózsa-ujju.
Csak Homér látta annak, aki vak volt.
Rossz, durva hajcsár. Harsányan riaszt
Ostorszavával s csontos öklével:
“Menj ki a harcba, hogyha nem akarsz
Éhen dögölni, te álomszuszék!
Van benned még izom, velő, ideg, vér,
Vidd a piacra, — vár az uzsorás —
Ha olyan gyáva vagy, hogy nem bírod
Erős kezekkel elragadni a pénzt,
Ahol van, onnan — vagy oly ostobán
Becsületes, hogy csalni sem akarsz —
Vagy olyan büszke, hogy nem hízelegsz
Sötét, hatalmas hollóknak eléd
Hullajtot sajtért…
Lásd be, vén gyerek,
Meghalt itt minden, miről gyermekésszel,
Álomszemekkel hitted, hogy való.
Vagy meg se halt, hiszen nem élt soha,
Csak messze kornak kék, hazug ködébe
Tekintve vissza nem láttad a durva
Sziklákat, poshadt inyoványt, fene
Vadállatcsordát, mérges viperát —
S botor, könnyelmű szívvel odamentél.
Véresre zúztad tested, a mocsár
Szennyes hínárja fojtogat, lehúz.
Isten csodája, hogy üvöltöző
Fenevadak vagy csuszó-mászó férgek,
Vagy büzfelhöben törtető görények
Prédája mégse lettél. Nincs erőd
Rájok tiporni, — húzd meg hát magad
E gyilkos rengeteg biztos, sötét
Odvába s orvul járj zsákmányra, van
Gyöngébb tenálad is talán…”
A hajnal-hajcsár ilyen nyájasan
Hajszol a életrengetegbe ki
S én megyek bújva, félve, óvakodva,
Amig birom…
Óh, de majd jön egyszer
Kegyetlen, hajcsár, durva hajnalok
Után egy rózsás, halkszavu, szelíd,
Oly halkan suttog, mint a gyöngyvirág
Ketyhéből szálló szent illatsóhaj,
Oly halkan suttog, hogy már meg se’ hallom,
Oly jó lesz hozzám, hogy föl sem riaszt —
S enged pihenni békén, mindörökre.
Ormos Ede
Ormos Ede: Az utczán
Mennek az utczán éhes emberek
Mióta élnek, jól ők sohse’ laktak.
Mutogat nékik izes garmadákat,
Sok, földig érő fényes tükörablak.
Farkaséhtől kidüledt kopogó szemek
Lázas vágyának tüze rámered
A sok finom harapni valóra…
— Hej, nektek mikor üt már az óra?
Koldusmankókkal, csontos öklötökkel,
Mikor zúzzátok már be azt az
Irigy és hitvány üveget?
Ti gyáva kutyák,
Ti szegény, éhes emberek!
*
Járnak az utczán szomjas emberek.
Mióta élnek, csókot sohse’ kaptak.
Mutogat nékik hömpölygő folyamban
Ezer lány, asszony — ezer buja ajkat.
Vérhullámtól beborult, zavaros szemek
Lázas vágyának tüze rámered,
A sok édes ölelni valóra…
— Hej, nektek mikor üt már az óra?
Aczél karotok, remegő kezetek
Mikor szorítja szivetekhez
A szép, büszke némbereket?
Ti gyáva fiuk,
Ti szegény, szomjas emberek.