Ha szép tavaszi napnak reggelén
Erdőt-mezőt bebolyongunk kedvesünkkel,
Beh édes hinnünk azt, hogy a derűs ég
A mi szivünknek örömét mutatja,
A mi vágyunkat suttogják a lombok,
Hogy a nap csak szerelmünkért sugárzik
És a madár is csak nekünk dalol!
Ha őszi napnak csöndes alkonyán
Szorult kebellel állunk a berekben,
Beh édes hinnünk azt, hogy a rokonszenv
Tevé sápadttá a természetet,
Hogy a sárgulva hulló levelek
Reményeinknek hű jelképei
S a szélben a mi sóhajunk beszél.
Dehogy gondoljuk, hányszor volt az ég
Vidám mosolya fájdalmunkra gúny,
S hányszor zajogott kedvünk, míg a föld
Fehér halotti fátyolát viselte…
